A kísértés képi világa Szent Antal-ábrázolások tükrében
Változatok egy témára
Hárdi István
Hogyan mutatkozik a művészetben a kísértés ábrázolása?
Miért olyan kedvelt téma Szent Antal megkísértésének ábrázolása a képzőművészetben? Miért termékenyítette meg a zenét és az irodalmat közel két évezreden keresztül mind a mai napig? Mi ennek az oka?
Szent Antal megkísértése a művészet több ágában is folyamatos érdeklődés tárgya. Az irodalomban a 356−362 között született Athanasius életrajzi műve óta a Legenda aureán keresztül Flaubert-ig (1870). Méliès 1898-as néma filmjétől, Fellini Boccacio 70-jének egy epizódján át (Le tentazioni dell dott. Antonio, 1998), az észtek egy 2009-es filmjéig. Zeneművekben is többször fellelhető téma, említhetjük Brahms Szent Antal korálját (1873), Hindemith egyik szimfóniáját (1934), majd Mathis, a festő című operáját vagy Werner Egk vonósnégyesét (1945) és balettjét, később Cristhos Hatzis elektroakusztikus pentalógiáját (1987) vagy a londoni Sadler’s Wells színházban, majd Ausztráliában bemutatott musicalt (Robert Wilson, Bernice Johnson Reagon, 2003, 2007). Maurice Béjart 1967-es balettjének is ihletőjéül szolgált ez a téma. Népszerűségére utal továbbá, hogy gyakran megjelenő motívum emléklapokon, bélyegeken, sőt ruhaneműkön is.
Hagyományként is őrzik a remete emlékét körmenettel, népi színjátékokkal, főként Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában; emléknapja január 17. Miután Szent Antal ábrázolásában sokszor szerepel az előtte sétáló malac, a néphit állatok gyógyítójának is tekinti, így például a dél-amerikai spanyol nyelvű országokban összegyűlnek, s kedvenceikre – kutyáikra, macskáikra – háziállataikra áldását kérik. A 11. században nevében alakult szerzetesrend, az Antoniták ugyancsak a gyógyítást tartották egyik fő feladatuknak.
A képzőművészetben Ádámon és Éván, valamint Krisztuson kívül Remete Szent Antal a kísértés leggyakoribb megjelenítője. Folyamatos a megjelenése a 7–8. századtól napjainkig, rendkívül népszerű, újabb és újabb képekkel találkozunk, köztük sok remekmű mellett giccsel, sőt pajzán fotóval is. Jellemző a 2003-as velencei, 2006-os memmingi és kölni, valamint a 2008-as hamburgi kiállításokon is. Még személyes gyűjtésem is emellett szól: 600 összegyűjtött képből a fele modern. Mi az oka a téma aktualitásának?
I.
Hagyományként is őrzik a Remete emlékét körmenettel, népi színjátékokkal, főként Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában; emléknapja január 17. Mivel Szent Antal ábrázolásakor sokszor szerepel egy előtte sétáló malac, a néphit az állatok gyógyítójának is tekinti, ezért például a dél-amerikai spanyol nyelvű országokban Szent Antal áldását kérik kutyáikra, macskáikra és egyéb háziállataikra. A 11. században a nevében alakult szerzetesrend, az Antoniták ugyancsak a gyógyítást tartották egyik fő feladatuknak. A képzőművészetben Ádámon és Éván, valamint Krisztuson kívül a Remete a kísértés legfőbb megjelenítője. Folyamatos a megjelenése a 7-8. századtól napjainkig, rendkívül népszerű, újabb és újabb képekkel találkozunk, köztük sok remekmű mellett giccsel, sőt foto-pornográfiával is. Jellemzőek a 2003-as velencei, 2006-os memmingi (2006) a kölni és 2008-as hamburgi kiállítás. Még személyes gyűjtésem is emellett szól: 600 összegyűjtött képből a fele modern. Mi az oka ennek az aktualitásnak?
Életrajzát alexandriai Athanasius püspök (293 k. – 373) írta le, görög nyelven, 356−362 között. Latinra Evagrius antiochai püspök fordította le 370-ben.
A műről – főként a reformáció után – sok vita keletkezett.
Remete, Sivatagi vagy Nagy Szent Antal 251-ben született az egyiptomi Komában (közel Herakleopolis Magnához) és 356-ban halt meg. Gazdag földműves családból származott. Az engedelmes gyermek nem tanulhatott, nem is végezte el iskoláit. Antalnak korán, 18-20 éves korában haltak meg a szülei. 34 éves korában a templomban égi hangot hallott: „Eredj és add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyországban; jer és kövess engem.” (Márk 10,21) Eladta nagy földbirtokait, árát szétosztotta a szegények között, nővérét pedig egy vallásos otthonban helyezte el.
Megismerkedett egy öreg remetével, aki példaképévé vált, így ő is ezt az életformát választotta. Egy faluszéli kunyhóba költözött, aszketikusan élt, ke-
veset evett, böjtölt és imádkozott. Az emberek szerették, tisztelték és az Isten emberének tartották. Közben látomásai támadtak, amelyekben az „ördög el akarta téríteni a jó útról”, a nővére iránti szeretet ellen, s az erényekkel kapcsolatos nehézségekről beszélt, vagyonnal, földi dicsőséggel kecsegtette, éjjel-nappal zavarta. Fekete fiú képében, az élvezet szellemeként kísértette. Máskor nő alakjában csábította, majd félelmetes sárkányként ijesztgette − de „az sem tudta őt legyőzni”.
Ezután egy sírgödörbe költözött, ahol – feltehetően az éhezéstől és nélkülözéstől is – intenzívebben jelentkeztek víziói, amelyekben különféle démonok és szörnyek kínozták: földrengésszerű élmények, nagy lárma közepette oroszlán, medve, bika, kígyó, skorpió, farkas „támadt rá”, de a remete imával elűzte a rémképeket. Később a hegyekbe ment, ahol – látomásában – az ördög egy ezüst tállal csábította, amely „egy pillanat alatt eltűnt”, „mint a tűz felszínéről a füst”. Majd valódi arannyal is találkozott, amely mellett elhaladt, kikerülte, „mintha az tűz lett volna”. A sivatagban egy erőd sírjába költözött, „ami csúszó-mászókkal, hüllőkkel volt tele”. Itt élt 20 évig. A látogatók sokszor egy lyukon át figyelték a zajt és a küzdelmet, de semmit sem láttak – mindezt a démonokkal való küzdelemnek vélték. Antal vallásos szavakkal bátorítva küldte el látogatóit. Később is sokan látogatták, akiket oktatott és prédikált is nekik. A lélek tisztaságára, a test örömei − a rossz gondolatok és a démonok − elleni küzdelemre buzdított. Sok követője akadt.
A keresztényüldözés idején Maximinus uralkodása alatt visszatért Alexandriába, bátor fellépésével szerzeteseket mentett meg, akiket azután nem bántottak. Jóllehet mártíromságra vágyott, de ez őt elkerülte. A börtönben sínylődőket, a halálra ítélteket is bátorította.
Visszatérve régebbi lakóhelyére, a sírhelyre, sokan látogatták, tanácsot, vigaszt kértek tőle. Gyógyított és ördögűzéssel is foglalkozott. Az akkoriban járványszerűen elterjedt anyarozsmérgezést, ergotizmust is gyógyította (innen a „Szent Antal tüze” elnevezés).
Egy Martinus nevű katonatiszt lányát „gonosz szellem szállta meg”, ami az apa imára és hitre buzdítása nyomán megszűnt. Egy Fronto nevű udvari katonatiszt különös betegségben szenvedett: „nyelvét megharapta, szeme sérülés nyomán veszélybe került” – a Remete tanácsa nyomán – meggyógyult. Egy leány – valószínűleg epilepsziás – „szeme, orra, és füle ’váladékozott’, a földre esett, görcsöt kapott és kancsalított”. Ő is meggyógyult. Egy előkelő embert démon szállt meg, a saját exkrementumát is megette. Bár megtámadta, megütötte
a Remetét, ő nem rendült meg, hanem mindezt a démonnak tulajdonította, imádkozott a betegért és az megszabadult az ördögtől. Sok hasonló esetről számoltak be.
Egy alkalommal a „lelkeket látta szállni az ég felé”, amikor egy hatalmas lény – a gonosz – sokakat közülük elkapott és magához rántott. Elmagyarázta ekkor, hogy a „látomások néha vigaszul szolgálnak a szenvedésért” (!). Serapion püspök látta, hogyan vizionált: „Ülve, munka közben transzba esett, s nyöszörögve mesélte, hogy mit lát.”
Vitázott eretnekekkel, manicheusokkal, ariánusokkal, valamint két görög filozófussal. Mivel utóbbiak írástudatlannak vélték, azt kérdezte tőlük: „Mi volt előbb, az elme vagy a betű?” Azok azt válaszolták, hogy természetesen az előbbi. Erre így válaszolt: „Ha viszont így gondoljátok, akkor az egészséges elmének nincs is szüksége betűre.”
Egyszer a démonok a levegőbe emelték, és ott ütötték, kínozták. Ezt így élte át: „…különös módon ott állt és látta magát a testéből kijönni s a lények levegőbe emelték.” Igen rossz állapotba került − a leírások szerint magatehetetlenné vált, vagy elmebeteg lett −, már azt hitték, hogy meghalt, de később magához tért. Tovább gyógyított és tanított. A szerzetesség atyjának tartják, bár az ő idejében, illetve már előtte is éltek szerzetesek. 356-ban halt meg, kívánsága szerint ismeretlen helyre temették, hogy sírját senki se találja meg.
Arra a kérdésre, hogy miért olyan kedvelt téma Szent Antal megkísértése az első válasz már a történet ismertetése után megadható, ahogy a Hamburgi Kiállítás katalógusában is olvasható: „Még ha nem is osztozunk az aszkézisben kínlódó, visszavonult Remete erkölcsi világával, de ismerjük és átéljük vízióit és traumáit. Mindez már régen kilépett a vallásos morális kódex határaiból és az egyéni és interkulturális téma részévé vált.”
A második választ saját gyűjtésemből merítem: 600 képes gyűjteményem több mint fele modern kori. Ez arra utal, hogy a legenda a képzőművészetben a mai napig is kedvelt téma! A művészeknek nagy lehetőséget ad az önkifejezésre, konfliktusok feldolgozására. Utat nyit a korrekcióra, az öngyógyításra.
II.
Gyűjteményemből kulcsképeket emelek ki. Olyan műveket neveztem el így, amelyek a legenda ábrázolását művészileg és kulturálisan meghatározták, fejlődési állomást jelentenek, s továbbviszik a kérdés megközelítését, azaz hatással vannak a későbbi alkotásokra. Ez a továbblépés történhet a tárgyválasztásban (hangsúly a kísértő tárgyon, az ördögökön stb.), a kompozícióban (egyedi vagy tömeges ábrázolásban). Természetesen minden bemutatásra kerülő ábrázoláson megmutatkozik a korszellem, a kor stílusa, ugyanakkor az egyes képek a történetet más és más oldalról mutatják be, s egyben rávilágítanak az egyéni megközelítésre. Tehát azt is látjuk, hogyan fogták fel, és milyen oldalról közelítették meg az alaptörténetet.
A 7. századból már ismertek a kísértések ikonokon, szobrokon, freskókon megjelenő ábrázolásai. Például az írországi Moone-ban a templom 10. századból származó keresztjén a Remetét kétoldalról két ördög, alulról pedig egy hatfejű sárkány fenyegeti (1. kép).
Bolognai magyar mester 1330 körül keletkezett kódexében (Vita Sancti Antonii Eremiti) két ördög és egy sárkánytestű nő támadja, ill. kísérti a Remetét (2. kép).
A repülést valóságosan átéltnek fogja fel Martin Schongauer (1450−1491 k.), akinek művében (3. kép) a Remetét a levegőben állatfejű (kutya, hal) démonok kínozzák, ütik, haját húzzák, belekarmolnak. A szörnyek szája nagyra nyílt, ordítónak tűnnek, fogaik harapásra készek. Antal sajátos, bánatos szemeivel maga elé nézve szenvedi el a kínokat. Az eredeti szövegben a levegőbe emelkedés élménye olyan, „mintha (lelke) kilépne saját testéből”, s „önmagát nézné”. Ez a sajátos deperszonalizációs élmény emlékeztet arra, amit Moody írt le a reanimáltak halálélményeiről.
A nyugati civilizáció nagy kincsei – Leonardo da Vinci Mona Lisája, Michelangelo Sixtus kápolnája − sorában említik az isenheimi oltárt, Mathias Grünewald (1470/80−1528) alkotását (4. kép). Eredetileg az Antoniták kolostorába és kórházába készült, ma Colmarban az Unterlinden múzeumban látható. (a) Belső képe a Szent Antal kísértése. A Remetét a démonok felrántják, majd földre szorítják. A pátriárka védtelenül fekszik a földön, minden mozdulatát fantomszerű lények akadályozzák. (b) Ördögfejű, tátott szájú rémek ütik-verik, haját, ruháját tépik, mindenünnen ránéznek. (c) Háromágú, őzagancsos páviánfej, szikrázó tekintete a nézőre is irányul. Mindenütt a szemek fehérje. Égő háztető fölött is ördögök röpködnek és verekedésre készek. A bal alsó sarokban egy nyomorúságos, fekvő, ergotizmusban – anyarozs okozta mérgezésben, amelynek gyógyításával Antal foglalkozott – szenvedő beteg. (d) Érdekessége a képnek, hogy a Remete keze görcsösen fog egy fát (kereszt része?), valamint egy rózsafüzért, amellyel kapaszkodik, védekezik a kísértés és a kezét bekapni készülő madárfejű, páncéltestű hüllő ellen.
Hieronymus Bosch valószínűleg 1450-ben született és 1516-ban halt meg. Személyéről, életéről keveset tudunk, de Szent Antal kísértése című triptichonja (5. kép) a képzőművészet kiemelkedő alkotása, rendkívüli hatása volt, sok követője és utánzója akadt, sőt képeinek még a darabjaiból, részleteiből is képeket készítettek. A mai világban még mindenféle giccses iparcikkekre is felhasználták. Adatok hiányában Bosch képeit sokféleképpen magyarázzák, megnyugtató értelmezés azonban nincs, mindent vitatnak, tulajdonképpen abban mindenki egyetért, hogy Bosch mai napig is rejtély. Mégis témánk egyik „kulcsképének” alkotója, a történetünk egyik merész illusztrátora, kérdésünk egyik útmutatója Hieronymus Bosch.
A három szárnyból álló oltár középső tábláján Antalt térdelve látjuk, amint fejét elfordítja a történtektől, mivel az ott zajló fekete misén – Tolnay szerinti – a boszorkányszombaton nem kíván részt venni. Az asztalt különös nők veszik körül, egyikük aranyserlegben bort kínál, egy apáca ezüst tálat nyújt (emlékezzünk a legenda arannyal és ezüsttel való csábítására), egy fekete nő tálcán tálat tartó ember alakú békát hoz, mögöttük disznófejű lantos fején bagollyal, majd balról és jobbról fantasztikus állatok vonulnak az asztalhoz. Egy állatfejű démon két társával a feketemisét celebrálja. A háttérben égő házak, az égen röpködő fantasztikus lények. Hősünk mindebben nem vesz részt, rendületlen és nyugodt arccal néz kifelé – a néző felé. Mintegy a mai nézőnek üzeni: „Tua res agitur…” Rólad is van szó.
Mint említettem, Boschnak ezt a képét is sokféleképpen értelmezik, de a sokféle megközelítésből − a gondolati-ideológiai megközelítéseken kívül − a tudattalan megjelenítésének számos példáját látjuk. Még Fraenger (1975, 1977) is, aki a képeket egy eretnek Adamita szekta poligám-szexuális világa megörökítésének véli – számos részletet szimbolikusan fog fel, sőt, a kollektív tudattalanról is ír, noha, mivel a néhai NDK-ban élt, az elismert művészettörténész akkoriban Freudot és a pszichoanalízist nem alkalmazhatta. Pedig ezen a középső táblán minden él, mozgásban van, és még a háttér is lángol! Ez utóbbit a középkorban sokszor hangoztatott − akkor még ismeretlen kórokú − járvány (anyarozsfertőzés, ergotizmus) kifejezésének tartják, amit hősünk gyógyított, ezért is beszéltek „Szent Antal tüzéről”. A freudi túldetermináltságot figyelembe véve − még ha igaz is ez a magyarázat – a tűznek, a lángolásnak itt az egész hihetetlen tömeg és sűrítés közepette, ahol minden mozog és él – a szenvedély kifejezésének is vélem.
A bal szárny a történet több elemét tartalmazza: egyfelől látjuk, ahogy a démonok a levegőbe ragadják, kínozzák és ütlegelik, másfelől a földre zuhant eszméletlen Antalt hárman támogatják. Egy béka hasán repül, kezei imádságra összetéve. A kép tele van ördögi figurákkal, ezek egyike egy korcsolyázó madárfejű figura, lelógó nagy fülekkel, csőrében levéllel, fején tölcsérrel, amiből faágak lógnak ki, s azon egy szálon kis gömb (inga?) lóg. (Érdemes átgondolni, hogy ezen az egy alakon hány kombináció van: legalább 6 elem!) Ilyen sokrétű kombinációra csak egy olyan szabad ember képes, amilyen Bosch volt, a festő-zseni. Megfejtése éppoly problematikus, mint a középen négykézláb fekvő „óriás”, akinek a derekát egy ház veszi körül, a fenekén rács bejárattal (?), s a ház előtt a fejében belelőtt nyíl látható.
A jobb tábla az „elmélkedő Antalt” mutatja könyvvel a kezében, így védekezik a meztelen ördögnő csábítása ellen. A képen tobzódik a bizarr elemekben: a három meztelen férfi egy asztalt tart étvágygerjesztő itallal, cipóval; a középső alak egyik lába lyukas harisnyában, a másik egy korsóban van; egy öregasszony háton fekvő, serleget tartó antropomorf békát itallal kínál. Eléggé nyilvánvaló a repülő halon ülő férfi egy nővel, amit – a kép egészét figyelembe véve – coitus-szimbólumnak lehet felfogni.
Fraenger szerint (1975) a kép minden érzékszervünkre hat: látjuk a borzalmakat, szinte halljuk az ordítást, prüszkölést, bégetést, robajt, s érezzük az égő kunyhó füstjének szagát. A műről Freud sem mondhatta volna szebben:
„A fantázia általi szorongattatás tipikus esetét ábrázolja, amikor a libidó elfojtott gyönyörképe rémábrázattá változik.”
Bosch hihetetlen fantáziagazdagsága, irracionalitása, bizarrsága, szimbolikus jellege tehát a tudattalan világát mutatja be. Alátámasztja ezt a sűrítések hihetetlen gazdagsága, amint erre az előzőekben is utaltam. Nem véletlen, hogy őt tekintik a szürrealizmus ősének. Ugyancsak lényeges a mozgalmas képen a tömegesség, a sok ember és élőlénnyel teli tér. Hasonló sokaságot, zsúfoltságot ábrázolt Bosch a Gyönyörök kertje, A szénásszekér és Az utolsó ítélet (különösen a középső és jobb oldali szárnyakon) című művein.
Az 1500-as évektől kezdődően a tradicionális vallási ábrázolástól egyre jobban eltávolodnak a művek. Főleg Bosch hatására különleges állatokat, fantáziadús képeket alkotnak. Ennek ellenére id. Lucas Cranach 1520/25 (1472−1553) a hitet helyezi előtérbe (6. kép). A kereszt előtt imába mélyült Remetét a levegőbe ragadják szörnyek, szárnyas sárkány, fantáziakutyák és vegyes szülemények, akik ütik, verik. Antal mimikája változó: amíg imádkozó arca alázatot, a hittel való intenzív kapcsolatot tükröz, addig a levegőben rémülten éli át a vele történteket (7. kép). Szemben a típusábrázolással itt a Remete pszichológiai eredetiséggel megalkotott egyéniség.
Dinamikus rajzvizsgálatban a hallucináció egyik ábrázolási formája a személy fölött megjelenő extra ember, vagy fej. Itt is ilyen a hallucináció jelenetszerű ábrázolása. (6. kép)
A 16. század közepétől még élt Bosch hatása, de a művek jellege megváltozott és eléggé eltávolodott a vallásosságtól. A létbeli fenyegetettség csetepatévá lett, a szörnyekből botladozók, s az apokaliptikus elemekből szórakozás. A téma utal ugyan Boschra, de a komolysága már nem a régi.
8. kép
Ezt látjuk Bosch után 100 évvel, Joos van Craesbeeck (kb. 1605−1661) 1650 körül alkotott képén (9. kép). Hatalmas „pokolfej” áll ferdén, a víz közepén, nagy fej, a kínos arckifejezéssel, oldalra pillantással, ordításra nyitott szájjal, felnyitott homlokkal.
A Remete – már nem középen – csak egy odvas fa előtt ül, kezében könyv, mellette egy nő szabad keblekkel, s egy kehellyel csábítja. Antal kissé izgatottan, félrenézéssel védekezik.
A nagy állatsereg a hét főbűnt szimbolizálja: a csiga a lustaságot, haszontalanságot, a kecske a kéjvágyat, a két liba a mértéktelenséget, a pulyka az irigységet, a páva a büszkeséget, a két pénzt számláló alak a zsugoriságot, a haragot pedig egy kis ember nagy késsel. Bár a sok figurakombináció, a szörnyek ugyan Boschra emlékeztetnek, de nincs bennük komolyság, inkább ironikusak. A háttérben ártatlan, vidám társaság. Egy meztelen ördögféle vízen, hordón ülve „hajózik”. Antal malaca is jelen van, egy szörny lovagol rajta, egy másik a farkát húzza. A pokol kapuja egy nagyra nyitott száj, amelynek széléhez két ördögfajzat kapaszkodik. Benne is ördögök tanyáznak. A megnyílt homloküregben kis emberkék, egyikük állványon álló vászonra fest. Különösen ez utóbbi utal az eredetre, a téma és a mű fejben zajló keletkezésére, hogy az egész csupán ötletek, a művész gondolatai, fantázia szülöttei. Mindezt a fejről elröppenő madarak serege is alátámasztja.
„A fejben történés” (valamint a körülötte zajlás) a dinamikus rajzvizsgálat egyik fontos megfigyelése. A fej a sorozatos rajzvizsgálatban mint „élményközpont” szerepel alkoholbetegeknél, vagy mellette történő „extra fej” képződményekkel egyes hallucinációs élményeknél.
Félicien Rops (1838−1898) festményéről (10. kép) a művész ezt írta egy barátjának: „…Sátán, egy különös vörös szerzetes cselt vet a Remete ellen; elmozdítja Krisztust a keresztről és egy szép lánnyal helyettesíti…”
Idézzük a műről Freud (1907, 1952) szavait:
„Félicien Rops híres képe egy kevéssé méltatott tényt kellően értékel, és jobban illusztrálja, mint bármely más magyarázat. Mintaszerűen mutatja be az elfojtást a szentek és bűnhődők életében. Egy aszkéta szerzetes – bizonyára a világ kísértései elől − a megváltó képéhez menekül. A kereszt elhalványulva ledől, és helyébe, pótlására egy sugárzó, fiatal, meztelen nő kerül, ugyancsak megfeszített helyzetben. Más, kevesebb pszichológiai belátással rendelkező festő legfeljebb a kereszt és a megváltó mellé helyezte volna a kísértés ábrázolásában a bűnt szemtelenül diadalmasan legyőzőt. Egyedül Rops merte a megváltó helyére tenni, s úgy látszik, tudta, hogy maga az elfojtott visszatér az elfojtásból.”
Ez a kép hatott a téma első néma megfilmesítésére, amelyet Méliès 1898-ban készített Szent Antal kísértéséről. A néhány perces jelenetben három nő csábítja, majd egyik a feszületen lévő Jézus helyébe kerül. Az angyal megjelenésével a Remete úrrá lesz a helyzeten. Egyben ékes példa a művészetek egymásra hatásáról, itt Félicien Rops festménye hatása a filmművészetre.
Bár az eredeti életrajz és hozzá fűződő egyéb művek befolyásolták a művészi alkotásokat, de nagy hatást gyakorolt a továbbiakra Gustav Flaubert (1821−1870) regénye, a Szent Antal kísértése (1870), amely Teniers egyik képének hatása alatt született, majd többször is átírta, huszonöt évig dolgozott rajta. Nagy fantáziával idézi fel a Remete korát és a vele történteket.
A mű számos nyelven – magyarul (1921) is – megjelent.
Salvador Dalí (1904−1989) képén (11. kép) a Remete a bal oldali sarokban térdepel ruhátlanul, bal kezével egy sziklára támaszkodik, jobb kezével a keresztet maga elé tartva védekezik. Előtte egy koponya emlékeztet a halálra: „Memento mori…” Különös menet, állatok sorával közelít felé. Ágaskodó ló, lobogó sörénnyel, vicsorgó fogakkal, tágra nyílt orrlyukakkal. Mögötte három elefánt.
Az első hátán egy emelvényen álló serlegen és kelyhen egy meztelen, csábító nő áll. A második elefánton egy piramisszerű obeliszk. A harmadiknak még hosszabb a lába, mint az első kettőnek, és a hátán, egy nyergen templomi részlet látható, olyan, mint egy ékszeres doboz, benne meztelen női test torzója.
A negyedik, távolabbi elefánt hátán egy − fallikus erekcióra emlékeztető − torony, amelyet részben felhők fednek el.
A látomást a szexuális izgalom feszültsége dinamizálja. A művész a sivatagban élő aszkéta Remete hallucinációit és azok elleni küzdelmét örökítette meg.
Max Ernst (1891−1976) e témáról szóló képét 1945-ben egy versenyre készítette, melyet meg is nyert (előbb ismertetett képével Dalí is indult ezen a versenyen). A Remete egy tenger fölötti sziklarepedésen fekszik, különös, fantasztikus tájbeli sziklákkal teli környezetben. Körülötte és lába közt rémisztő démonok tömege. A szájába karmok marnak, a vér is kiserked.
A háttérben két női test, egyik – fej nélkül − egy sziklán, a másik − kitárt karokkal − egy oszlopon. Ernst itt is a tudattalanon keresztül ábrázolja a témát, itt is az ösztönökkel, az agresszióval, szadomazochista és szexuális csábítással a középpontban. Max Ernst így nyilatkozik képéről: „Beteg lelkének állóvize felett fényért és segítségért kiáltva Szent Antal félelmeinek visszhangjaként választ kap: vízióiból származó szörnyek kinevetését.”
Cornelius Fraenkel 1952-ben született, ma is élő, alkotó művész így ír műveiről: „Képeimben életem tapasztalatait, korunkat fejezem ki, még akkor is, ha az múltnak tűnik.” Máshol hasonlóan ír: „Vizionárius szürrealista festményeim a múlttal és jelennel játszanak. Képeimben a múlt a jelen jobb megértését szolgálja, a napi eseményektől távolságot ad. (…) Ebből a talajból lassan komplex jelenetek születnek, tudattalanom segítségével mindig nyitottak új meglepetésre.”
Témánkat képén (12. kép) a mondottaknak megfelelően mutatja be: színhely egy tengeri szikla. A fekvő Remete körül rádió, magnó, tv, gitár stb., rá vakító reflektor sugara irányul – melyektől védekezve emeli fel bal karját, jobb kezével kapaszkodik egy fémes szögbe: a fogyasztói társadalom szórakoztató „démonainak” kiszolgáltatva.
III.
Miért aktuális és népszerű Szent Antal kísértése napjainkban? Erre művészetpszichológiai, pszichoanalitikus és dinamikus rajzvizsgálati tapasztalataimra támaszkodva kísérlek meg válaszolni.
A kísértés nem csupán teológiai, művészettörténeti, de pszichológiai, pszichoanalitikus vizsgálat tárgya is.
A „kísért”, „kísértés” a magyar nyelvben a 15. ill. 16. századból származik, keletkezését a „kísér” szóval hozzák összefüggésbe. Ugyancsak érdekes az ebből származó „kísértet” fogalma.
A hétköznapokban a kísértésen általában mint külső – főként szexuális − inger csábítása nyomán keletkező helyzetet értik, amelynek az egyén vagy ellenáll, vagy enged neki. Amikor valamilyen külső – csábító – ingerrel szemben döntenie kell, hogy kielégítse-e az ingerrel kapcsolatos vágyát, vagy – főként erkölcsi okból – elutasítsa, azaz lemondjon róla. A fogyasztói társadalomban, az árukínálat bőségében a kísértés horizontja alapvetően kitágult. Az áruházak, a „Plázák”, az üzletek és reklámjaik – akár hitelajánlatokkal is – gazdag választékkal csábítják a vevőket.
Az ilyen csábító körülményeknek történő engedést, az inger okozta feszültség levezetését, kielégítését a belső késztetés jellege, nagysága illetve a vele szembeni ellenállás határozza meg. Legtöbbször tudatos igényekről, Szondi kifejezésével élve „menetkész” ösztönökről van szó: „Könnyű Katát táncba vinni”. Sokszor gazdasági megfontolások állnak a célszerűtlen vásárlásokkal (kalap, ruha, könyv stb.) szemben. Egyes esetekben szinte „vásárlási kényszerekről” beszélhetünk…
A pszichiáter legtöbbször a különféle szenvedélyek, szenvedélybetegségek gyógyítása révén találkozik a kísértéssel. A diétára kényszerülőnek, a fogyni vágyónak az étel csábításának kell ellenállnia, az alkoholfüggő az ital kísértésével kell megküzdenie. Fraenkel szerint minden lehet kísértés, ami a személyiség „valódi magjától”, vagy a „Selftől” eltérít. A modern technika, a társadalom erre számtalan alkalmat ad. (Ezt a művész festményén is jól illusztrálja l. 12. ábra.) Úgy vélem, ide vehetnénk a szellemi élet csábításait, a sok új könyvet, amelyek közül „még” mennyit el kellene olvasni, vagy koncertekre, kiállításokra jó lenne elmenni stb., jóllehet ennek feladataink, időkorlátaink, s más szorító kötelességeink ellentmondanak. A kísértésben tehát maga a helyzet, az inger intenzitása, a személyiség ellenállása nagy szerepet játszik. Lényegében a tudatban jelentkező igényekről van szó, amelyeknek kielégítése kérdéses. Ez olykor a jéghegy csúcsa, pl. szeretetlen élethelyzetből, konfliktusból való menekülési kísérlet (rossz házasságból kilépés, „megcsalás”). Jelentkezhetnek külső vagy belső ellenálló tényezők. A döntésben a labilis egyén legtöbbször a körülményektől függően ambivalens. Ez a kételyben, a habozásban, a döntés bizonytalanságában, vagy akár utólagos lelkiismeret-furdalásban is („mit mulasztott…”) mutatkozhat. Jó példa erre Shakespeare Hamletje, amely egy olyan ember tragédiája, aki „nem tudta magát elhatározni” – agressziós késztetései közepette.
Szent Antal kísértésének képzőművészeti ábrázolásai a fentieknek, valamint a pszichológiai és pszichopatológiai megközelítésnek érdekes lehetőségeit nyújtják. A kísértéseket olykor valós jelenetként, máskor víziók formájában jelenítik meg.
A középkori ábrázolások kísértői főként démoni, ördögi alakok, Bosch a rémek mellett már perverz-szexuális (szadisztikus, análszadisztikus) elemeket is alkalmaz, míg a későbbiekben, s a modern világban a démonikus alakokon kívül főként a csábító személyeket, sőt, magát a szexuális helyzet valóságát is ábrázolják. Amíg a kísértett személy alakja viszonylag állandó (öregember), csak később „fiatalodik”, sőt, egyes művekben komikussá válik (így Fellini filmjében nevetséges erkölcscsősszé), addig a kísértők és a helyzet – történelmi korok, stílusok és a művész beállítása szerint – változik. A képek pszichopatológiai szempontból is érdekes tanulságokkal szolgálnak.
Freud a kísértésben a tudattalan belső igényeire helyezi a hangsúlyt: „kísértéstől való szorongásról” beszél: „jogos bizalmatlanság saját erkölcsi ellenállóerejével szemben”. Vágyként, impulzusként, kételyként jelentkezhetnek például kényszerneurózisban. Mindig tenni kell valamit ellene, például a késeket meg kell nézni, mert különben jelentkezhet az ölési tendencia. Agorafóbiában az egyén fél az utcai szexuális kísértéstől (Freud prostitúciós fantáziákról ír), ezért nem mer átmenni térségeken, vagy úton.
Freud az említett Félicien Rops képen – a Krisztus helyébe lépő nő a kereszten –
„az elfojtott visszatér” gondolatát látta. Freud után Flaubert Szent Antalról szóló híres regényét Reik (1921) elemzése és Kraft (2003) ugyancsak pszichoanalitikus megközelítése – ugyanígy szóltak a kérdésről.
A képekben egyéni és kollektív tudattalan elemek nyilvánulnak meg. Jung (1921, 1942) is részletesen foglalkozik Krisztus és Szent Antal kísértésével (76−82). A nagy vallásalapítók tudattalan fantáziái „megvilágosodás” által konkretizálódnak, melyet egy közösség elfogad, s ez egy világszemlélet alapjává válhat. Az egyéni tudattalanból származó fantáziákat ezen elfogadott hittel szemben a hívőnek el kell fojtania. Így Krisztus ezt a földi királyságot kínáló ördögöt elutasítja, helyette az égit választja. A Remeténél láttuk, hogy miként kísérti – az ő tudattalanjából származó – ördög a legkülönfélébb „földi hívságokkal,” melyeknek ő a hite erejével áll ellen, azaz hallucinatív intenzitású vágyait küzdi le.
Ezt pl. Boschnál Fraenger és Tolnay is hangsúlyozza (1975, 1977). Philipp Holländerre utal: A művészek azonosulnak tárgyukkal és személyes vágyaik, félelmeik így könnyebben kerülnek vászonra. „Szent Antal ábrázolásánál megnyílhatnak a tudattalan kamrái és zsilipjei. Itt jellemezhetők titkos vágyak és szörnyű szorongások, a képen megjelenhet a gonosz, a kimondhatatlan, a kegyetlen, megsérthetnek tabukat és konvenciókat, átléphetnek határokat és átalakíthatják a valóságot, játszhatnak az abnormissal és az ésszerűtlennel, alakot adhatnak a szabálytalannak és a groteszknek.” Pickford e Bosch képről így ír: „A művésznek különleges képessége van, hogy ezeket kifejezze, ami nem lett volna lehetséges, ha nem szenvedett volna maga is ilyen kínzó gondolatoktól.
A pokol borzalmai a művész saját üldöztetéses félelmei voltak… amelyeket most nyilvánosan elfogadott témában, a művészetben dolgozott fel.”
A korabeli erkölcsi konvencionális igények határt szabnak a megengedhető ábrázolásnak, megszabják az elfojtást. Míg Bosch képei a meztelenséget, a szerelmi gyengédséget (például a Gyönyörök kertjében), sőt szadomazochista perverziókat ábrázolnak, de a koituszt legfeljebb szimbolizálják, addig a modern képek olykor még a pornográfia határát is átlépik.
A képeken az elfojtott főleg kétféleképpen tér vissza: A hallucinációk mint eleven valóság veszik körül a Remetét, mint az isenheimi oltárképen Grünewaldnál, vagy disszociáltan, amikor a hallucinációt tőle elválasztva – mellette láttuk, ahogy Dalínál, vagy fölötte, ahogy Cranachnál. Boschnál mindkét ábrázolásmód észlelhető. A hallucináció ezen különálló − disszociatív formáját −
dinamikus rajzvizsgálatnál többször megfigyeltem. A látomások eltűnésével, a gyógyulással a térbe vetített ábrázolások is megszűntek (8. ábra)
Az elfojtás nem csupán a szexualitásra vonatkozik, hanem az agresszióra is. Ezt természetesen a kor hiedelmei is táplálták, az ördög-, és a boszorkányhit, de a szörnyek is kegyetlenek, támadók. A Remetét kínozzák, gyötrik, szinte az életére törnek. Ez az önmaga ellen fordított agresszió, a mazochizmus nem csupán aszkétikus életmódjában jelent meg, hanem vízióiban, valamint a róla szóló ábrázolásokon is. A támadás intenzitása különösen az isenheimi oltárképen, vagy a Max Ernst műben szívszorítóan félelmetes. Ezt látjuk Bosch festményein az átszúrt testeken (fej és has), s különösen feltűnő az anális hangsúlya, a fenékbe dugott ágakkal. A torzított, támadó szörnyalakok, a kínzó ördögfigurák az elfojtottal szembeni büntetésként is felfoghatók.
Freud sem írhatott volna szebben a szorongásról, mint Fraenger: „A fantázia általi szorongattatás tipikus esetét ábrázolja, amikor a libido elfojtott gyönyörképe rémábrázattá változik”. A szorongásnak igen nagy a szerepe: a szörnyek, démonok tömege, támadása – intenzív szorongást tükröz és kelt. Egyes képeken ez egyfelől reális − főként a középkori alkotásokon – az ember oly védtelen volt járványokkal, természeti csapásokkal szemben, másrészt az elfojtás jele, amit az elhárítás pózaiban láthatunk. A Remete mimikája általában önfegyelmet, vagy más irányba figyelést, tehát a csábítástól való figyelemelterelést árul el, néha − így Cranachál − áhítatot és szorongást. A karok és kezek tartása sokat elárul: védekező − elhárításra utal. Leonhard (1978) ekkor elutasításról beszél. Ennek sajátos változata a kereszttel való tiltakozás, mely több, mint védekező elhárítás, aktívabb, a kereszt apotropaikus, mágikus-aktív elűző szerepére utal. Az isenheimi oltárképen a földre került Antal görcsösen fog egy fadarabot (kereszt részét?), s egy rózsafüzért, így kapaszkodik. Máskor áhítatos mimikával az ég fele fordul, széttárt karokkal, vagy imára kulcsolt kézzel, melyet Hermann ugyancsak megkapaszkodásnak tart (4. és 7. ábra).
A kérdés aktualitását egyfelől a „kísértés” sokarcú problematikája (teológiai, pszichológiai, antropológiai stb.) adja, valamint általános emberi, archetipikus témái is: A „jó” és a „rossz” harca, a pusztaság és a démonok, a magány és a szorongás veszedelmei, Remete Antal kísértései a negyedik század egyiptomi sivatagától a szekularizált jelenig is igazak. Az ismeretlentől, a haláltól való félelem, a kiszámíthatatlantól való irtózás az emberi lét alapjaihoz tartozik.
Az egyház szigora, az 1500-as évek, vagy a 19. században uralkodó krízisek ezeket az alapérzéseket erősítették. Minden időben felkelti az egyénben a lelkiismereti kérdést és az ismeretlentől való félelmet. „A néző midőn szembekerül Szent Antal küzdelmeivel, újonnan átéli azt és magának kell ezt megvívnia.”
Bibliográfia
Athanasius of Alexandria: Vita S. Antoni (Life of St. Anthony), in Schaff, Philip – Wace, Henry (szerk.): Nicene and post-nicene fathers, Series II, vol. 4., http://www.legacy.fordham.edu./halsall/basis/vita-antony.asp (Utolsó letöltés: 2015. 05. 20.)
Bax, O.: Hieronymus Bosch, his picture writing deciphered, Rotterdam, Balkema, 1979.
Bárczi G.: Magyar szófejtő szótár, Trezor, Budapest, 1994.
Bosing, W.: Hyeronymus Bosch, ford. Steiger K., Budapest, Taschen/Vince, 2005.
Fenichel, O.: The Psychoanalytic Theory of Neurosis, New York, Norton, 1945.
Flaubert, G.: Szent Antal Megkísértése, ford. Kállay M., Budapest, Genius, 1923.
Fraenger, W.: Hieronymus Bosch, Budapest, Corvina, 1975.
Fraenger, W.: Von Bosch bis Beckmann, VEB Dresden, Verlag der Kunst, 1977.
Fraenger, W. : Mathias Grünewald, Budapest, Corvina, 1981.
Fraenkel, C.: http://www.artoffer.com/Cornelius-Fraenkel (Utolsó letöltés: 2016. 03. 12.)
Fraenkel, C.: Személyes közlés, 2012,
Freud, S.: Weitere Bemerkungen über die Abwehr-Neuropsychosen, in uő: Gesammelte Werke, Bd. I., London, Imago, 1894, 1952.
Freud, S: Der Wahn und die Träume im Jensens Gradiva, in uő: Gesammelte Werke, Bd. VII., London, Imago, 1907, 1941.
Freud, S: Hemmung, Symptom und Angst, in Gesammelte Werke., Bd. XIV., London, Imago, 1926, 1955.
Freud, S.: Nachträge zur Traumdeutung, in Gesammelte Werke, Nachtragsband, Frankfurt, Fischer, 1911, 1987.
Fromm, E.: The Manifest and the Latent Content of Two Paintings by Hieronymus Bosch: A Contribution to the Study of Creativity, Amer, Imago, 1989.
Hárdi I.: Dinamikus rajzvizsgálat, Budapest, Medicina, 1983, 2002, Budapest, Flaccus, 2016.
Hárdi I.: A kísértés képi kifejezése, A Szent Antal ábrázolások tükrében, Lélekelemzés, 2012/1, 74–94.
Jung, C. G.: Psychologische Typen, Zürich, Rascher, 1921, 1952.
Kraft, H.: Die Versuchung des Heiligen Antonius – Einführung in ein zeitgemäßes Thema, 8−11, in H. Kraft (szerk.): Lo spirito del Lago, Köln, Salon, 2003.
Leonhard, K.: Der menschliche Ausdruck in Mimik, Gestik und Phonik, Leipzig, Barth, 1978.
Lucas, A. R.: The Imagery of Hieronymus Bosch, Amner J. Psychiat, 1968/11, 1515.
Pickford, R. W.: Studies in Psychiatric Art, Springfield, Illinois, Thomas, 1967.
Philipp, H. (szerk.): Schrecken und Lust, Die Versuchung des heligen Antonius von Hyeronimus Bosch bis Max Ernst, München, Hirmer, 2008/a.
Philipp, H.: Der versuchte Antonius, Künstlerischen Wadlungen einer legendären Figur, in Philipp, H. (szerk.): Schrecken und Lust, München, Hirmer, 2008/b, 14–29.
Reik, T.: Flaubert und seine „Versuchung des heiligen Antonius” (1921), Minden, Bruns, 2008.
Schindel, L.: Zwangsneurotische Erscheinungen in Hieronymus Bosch Gemälden, Confinia psychiat., Bd. 22, 1979, 106−114.
Schmidt, S. M.: Projektion und Phantasma, Max Ernst Versuchung des heiligen Antonius im Kontext seiner Enstehungsgeschichte, in Philipp, H. (szerk.): Schrecken und Lust, Die Versuchung des heligen Antonius von Hyeronimus Bosch bis Max Ernst, München, Hirmer, 2008, 53–61.
Tolnay, Ch.: Hieronymus Bosch, New York, William Morrow, 1966.
Westheider, O.: Schrecken und Lust, Eine Vorgeschichte der Moderne, in Philipp, H. (szerk.): Schrecken und Lust, München, Hirmer, 2008, 8–9.
Wintermeier, W.: Hieronymus Bosch fantasztikus életműve, ford. Hárs E., Budapest, Corvina, 1983.
