Antonio Barluzzi, a Szentföld építésze – Az első munkák:
a Népek temploma és a Jézus színeváltozása templom, 1919–1924
Hóvári János
A szentföldi épületek többnyire nem személyesek, hanem valami kollektív-történeti emlékezést, valamint időtlen hitbeli ragaszkodást és misztikus odaadást testesítenek meg. Ebben a világban közel kétezer év építészete és díszítőművészete épül egymásra, hol segítve egymást, hol épp stiláris kontrasztokat idézve elő. Ebben a rendszerben jelen van a statika, a funkcionalitás és a szenthelyhez való kulturális-felekezeti kötődés, valamint az erre való kizárólagos jogosultság kifejeződése és az ebből is adódó építési-felújítási kényszer, de ha ez nem megy, akkor legalább az erre való hitbeli és érzelmi hajlandóság.
A Szentföld kétezer éves építészeti története során leginkább csak a 19. század második felétől jelent meg az építész személyessége és sajátos stílusa, addig a felekezeti általános építészeti hagyományok voltak meghatározóak, amelyek a stílus tekintetében személytelenséget biztosítottak az építészeknek és az építőknek, noha sok esetben ismerjük a neveket és az építéstörténeteket is. A Szentföld 1516-tól 1917/18-ig az Oszmán Birodalom része volt. A török szultánok elsődlegesen a muszlim hit védelmezői voltak, s csak sajátos körülmények közepette adtak engedélyeket a görög ortodox és más keleti keresztény felekezeteken kívül új templomok építésére vagy felújítására az ott szolgáló ferenceseknek vagy külföldi keresztény államoknak. Ez a helyzet a krími háborút (1853–56) követően megváltozott. A párizsi béke (1856) minden addiginál nagyobb szabadságot biztosított a keresztényeknek az Oszmán Birodalomban, valamint a Szentföldön befolyást szerezni kívánó nyugati hatalmaknak: Franciaországnak, Angliának és Ausztriának. Az új lehetőségekkel egyébként leginkább a krími háborúban vesztes Oroszország élt, ahol a 18. századig visszanyúlóan nagy hagyománya volt a szentföldi zarándoklatnak. Az új építmények (templomok és zarándokházak) egyre inkább egy-egy közösség vagy ország presztízséről is szóltak, így azokban egyre inkább megjelent a nemzeti jelleg: még a szentföldi keresztény egyetemesség bomlasztó erejeként is. A 19. század végétől Jeruzsálem és a Szentföld egésze sajátos tükörképe lett a korabeli Európa (s némileg Amerika) ízlésvilágának és az egyházi művészetről való gondolkodásának, amelyben a nemzeti igyekezett felülírni az egyetemest.
Önálló szentföldi stílus kialakítására Antonio Barluzzi (1884–1960) tett először kísérletet. Nem sikerült teljesen elszakadnia az olasz építészettől, de életműve már inkább szentföldi, mint itáliai. Ő maga is újítónak tartotta saját magát, aki képes volt olyan templomokat felépíteni, amelyek az odalátogatókban „fogékonnyá teszik az értelmet az elmélkedésre, a szívet pedig a kitárulkozásra”.
Barluzzi élete már az első világháború előtti időktől a Szentföldhöz kötődött. A ferencesek építészeként rá várt az a feladat, hogy a Brit Mandátum idején, majd az 1950-es években, hol kedvező, hol adódó és hol szűkös lehetőségek közepette, szenthelyek tucatját újítsa fel és új templomokat építhessen. Soha eddig építész nem kapott olyan lehetőséget, mint ő, hogy a Szentföld szakrális arculatát meghatározza. Hatása nemcsak attól nagy, hogy zarándokok milliói imádkoznak építményeiben, hanem attól is, hogy építészként olyan markáns stílust teremtett meg, amely az utókorra is hatással lett. Ez különösen a már 1931-ben felújított, jeruzsálemi St. Peter in Gallicantu templom esetében látható, amelynek építése még az 1960–‘70-es években is folytatódott. A szenthely építészére Jean-Claude Marmorat-ra Barluzzi nagy hatással volt. Aki viszont ellátogat a názáreti Angyali üdvözlet bazilikába (1. kép)(2. kép)(3. kép)(4. kép), amelyet 1960–69 között építettek, látja, hogy a szintén olasz építész Giovanni Muzio (1893–1982) nemcsak szakított a Barluzzi-hagyománnyal, hanem azzal – a modernizmus és a funkcionalitás jegyében – tulajdonképp „szembe megy”. A názáreti templom a szentföldi modern építkezés első és monumentális alkotása. A szenthelyet, így magukat a történelmi romokat, a szent emlékhelyet, az Angyali üdvözlet áthagyományozott helyét hatalmas betonváz borítja be. Ezek fölött pedig tágas bazilika áll, amely tömegek számára is misézési helyet biztosít. Muzio temploma arról szól, hogy az evangéliumi üzenet a modern építészet eszközeivel, a vasbeton világában is kifejezhető. Ezzel a gesztusként is értelmezhető építészeti példával tulajdonképp utat nyitott a modern templomépítészethez a Szentföldön.
A Barluzzi-féle építészeti iránnyal való szembefeszülés mozgatórugói azonban nemcsak művészetiek voltak, hanem egyházpolitikaiak is. Barluzzi stílusa túl latinos volt a Szentföldön (különösen Názáretben), ahol a hívek jelentős része görög-ortodox, görög-katolikus, valamint más unitus keleti keresztény. A Szentszéknél akkoriban voltak annak is hívei, hogy a szentföldi katolikusok és ortodoxok között egy új, együttműködőbb kapcsolat szülessen meg. Sőt, felrótták Barluzzinak azt is, hogy a názáreti Angyali üdvözlet templom építéséhez készített terve, annak eklektikája okán a mecsetépítészetre is emlékeztet. Mások pedig, főleg francia katolikus körök a japán minimalizmust szem előtt tartó puritanizmust kérték rajta számon.
Antonio Barluzzi építész családban született Rómában, 1884-ben. Felmenői közül anyai nagyapja a Rómába került francia Andrea Busiri-Vici volt, aki hosszú ideig a Szent Péter bazilika épületfenntartó építészeként dolgozott. Unokatestvérei Clemente Busiri-Vici (1887–1965), Michele Busiri-Vici (1894–1981) és Andrea Busiri-Vici (1903–1989) neves építészek lettek Rómában.
Antonio Barluzzi kisgyermekkorától remek rajztehetség volt. Gimnáziumi évei alatt nagy hatással volt rá Giulio Salvadori (1862–1928) katolikus költő, aki tanára is volt. 18 évesen eldöntötte, hogy szerzetes lesz. Lelki vezetője, Corrado atya kérésére azonban szerzetbe lépését elhalasztotta addig, amíg egyetemi tanulmányait be nem fejezte. 1907-ben diplomát szerzett a római Sapienza Egyetemen. Ezt követően testvérével, Guilóval közel-keleti építkezésekben vett részt. 1911-ben megbízást kaptak az olasz kormánytól, hogy építsenek fel egy 100 ágyas kórházat Jeruzsálemben az Óvároson kívül, a Musrara negyedben, a Próféták utcájában, ahol már több hasonló építmény állt. (5. kép)(6. kép)(7. kép)(8. kép)(9. kép)
Ez a munka 1912-ben kezdődhetett meg, miután az olasz-török háború befejeződött. A Barluzzi testvérek Olaszország első világháborús hadba lépése idején (1915. május 24.) Jeruzsálemben tartózkodtak. Ezt követően el kellett hagyniuk a Szentföldet, mert a törökökkel ellenséges táborba tartozó ország állampolgárai voltak. A kórházépítést akkor nem tudták befejezni. Antonio Barluzzi 1915 nyarán Rómában bevonult katonának, és a hadsereg erődítési egységeinél szolgált.
Olaszország a brit kormánnyal 1917. április 9-én Londonban megegyezett, hogy Róma is részt vesz a palesztínai harcokban (ti. az Oszmán Birodalom elleni háborúban) és az olasz hadvezetés hamarosan 500 gyalogost és egyéb kisegítő egységeket küldött a török frontra. Így az olasz katonák 1917. december 7-én Allenby tábornok kíséretében vonulhattak be Jeruzsálembe, köztük Antonio Barluzzi is, aki ezután részt vett a félbehagyott és megrongálódott Olasz Kórház építésének befejezésében, aminek építésébe háború alatt mások is belenyúltak. Nincs hír arról, hogy testvére is visszatért volna. Amit 1913–14-ben együtt kezdtek építeni, annak végső formáját Antonio Barluzzi teremtette meg. A kórházat végül 1919-ben nyitották meg. A szakirodalom Barluzzi remekművének tekinti.
Ferdinando Diotallevi atya, aki 1917 és 1924 között vezette a szentföldi ferences custodiát, 1918 végén vagy 1919 elején kérte fel (korábban ezt már 1912-ben Roberto Razzoli perjel is megtette), hogy újítsa fel a Tábor-hegyen a Jézus színeváltozása bazilikát és vegyen részt a Getszemáni-kertben folyó építkezésekben. Mindkét tervnek meghatározó jelentősége volt a jézusi út bemutatásában és a zarándoki lelkiség kiteljesítésében. A Tábor-hegy annak a tanúságtételnek a helyszíne, ahol a „belső tanítványok” – Péter, Jakab és János – megbizonyosodhattak arról, hogy Jézus „az élő Isten fia”, s Mózes és Illés megjelenésével az Ó- és Újszövetség teológiailag összekapcsolódik. Ezen a helyen már a 4–6. században templom állott, annak pusztulása után a keresztesek építettek újat, de az már évszázadok óta romos volt. Az itt élő ferencesek számára komoly kihívás volt a nehezen megközelíthető hegyen való építkezés olyan formában, hogy a keresztes építmények is megmaradjanak. A másik feladat, amellyel Barluzzi már az első világháború kitörése előtt foglalkozott: templomépítés a Getszemáni-kertben, azon a helyen, ahol Jézust letartóztatták. Itt is volt már egy kora keresztény templom és egy keresztes bazilika is, de mindkettőből csak romok maradtak és egy barlang, amelyről azt tartották, hogy Jézus ott várta üldözőit. A ferencesek már 1681 óta birtokolták a Getszemáni-kertet, de az itteni új templom építésének lehetősége csak az első világháború előestéjén vetődött fel. Mindkét építkezés tervezését és előkészítését megzavarta a világháború, s minden bizonnyal az is, hogy az ellenséges országok (Franciaország, Anglia, Olaszország) szerzeteseinek el kellett hagyniuk a török uralom alatti Szentföldet, s a szentföldi missziókat a Központi Hatalmak állampolgárai vitték tovább. 1917 végén és 1918 elején a helyzet fordult, s miként láttuk, Barluzzi is a visszatérhetett a Szentföldre. Valószínűleg gyorsan munkához látott, mert 1920-ban már mindkét helyen megkezdődött az építkezés és párhuzamosan folyt 1924-ig.
Miután 1918-ban Ferdinando Diotallevi perjel felkérte az ifjú építészt a két munkára, Barluzzi visszautazott Rómába és lelki vezetőjétől, Corrado atyától kért útmutatást. Naplója szerint kész tervekkel tért vissza Jeruzsálembe 1919 őszén, s megkezdte a Getszemáni-kertben lévő új templom építésének előkészítését. Az első ütemben régészeti helyreállítást kezdtek, de ezen hamarosam túlléptek, és elkezdték a templom építését, amelynek engedélyét a brit hatóságok csak 1922. január 6-án bocsátották ki. A munkálatok 1919. október 17-én indultak meg, azon a napon, amikor a ferencesek szentföldi rendtartományuk felállításának 700. évfordulóját ünnepelték. Az új templom első építőkövét 1920. január 2-án tették le.
A munkálatok a Tábor-hegyen csak a következő évben, 1920-ban indultak meg. Ott Barluzzinak középkori romok felhasználásával kellett templomot építenie. Ez a munka merőben más volt, mint amit Jeruzsálemben vezetett.
Barluzzi nemcsak építész volt, hanem régész is. A Getszemáni-kertben, Jézus letartóztatási helyénél ismert volt (1891 óta) a keresztes templom helye, mivel abból egyes romok előkerültek. Nem volt azonban semmi falmaradvány a 4. században épült templomból, amelyet a korai zarándokok Ecclesia Elegansnak neveztek. 1920-ban, az új templom alapozása közepette, Barluzzi megtalálta az egykori bazilika padlómozaikját. Ezzel nem csupán a hely építéstörténetét lehetett feltárni, hanem a hely egyik leglényegesebb pontját: hol állt az a szikla, ahol Jézus várt az üldözőire.
A Getszemáni-kertben felépített templom nemzetközi adakozásból készült el. Ezért lett a neve: Népek temploma. (10. kép)(11. kép)(12. kép)(13. kép)
16 ország viselte és osztotta meg a költségeket: Argentína, Ausztrália, Belgium, Brazília, Chile, Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Franciaország, Írország, Kanada, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Németország, Olaszország, Spanyolország. Ez az együttműködés, amely mögött a ferencesek és a vatikáni diplomácia állt, példátlan a Szentföldön. Volt háborús ellenfelek működtek együtt a templomépítésben, s ez az első alkalom, hogy a dél-amerikai és az ausztráliai katolikusok bekapcsolódtak a szentföldi építkezésekbe. Magyarország pénzügyi támogatással járult hozzá a templomépítéshez. Minden bizonnyal e kapcsolatok hátterében a századfordulón Jeruzsálemben is élt Zichy Gyula (1871–1942) állt, aki az építkezés kezdetén pécsi püspök volt, 1923 végétől pedig kalocsai érsek. Minden bizonnyal neki köszönhető, hogy Magyarország kapta a templom legelőkelőbb helyén, az apszisban lévő mozaik elkészítésének lehetőségét. Ez Muzsinszky-Nagy Endre (1886–1975) munkája, aki 1932-ben alkotta meg mozaikját. Azt a formát követte, amit Pietro D’Archiardi megrajzolt, vagy együtt rajzoltak. A két oldaloltár fölötti mozaikon pedig Írország és Lengyelország neve olvasható, ezen alkotások az ő felajánlásaik. (Az itteni két mozaik rajzait Mario Barberis készítette el.) Sajátos politikai üzenete van ennek a három oltárnak. Magyarország a háború vesztese, s az antant bosszújának kegyetlen áldozata. Lengyelország újra létrejött 1918-ban, Írország pedig 1921-ben nyerte vissza függetlenségét.
Az építkezés nagy nehézségek közepette indult el. Az ortodox keresztények, akikkel a ferencesek hagyományosan tulajdonképp osztoznak a Getszemáni-kerten, számos akadályt állítottak az építkezés elé. A brit hatóságok hol tartalmi kérdéseket vetettek fel, hol a méretekkel volt bajuk. A pénzügyi forrásokat a nemzetközi összefogás biztosította. A templom felszentelésére, azaz a munkálatok hozzávetőleges befejezésére 1924. június 15-én került sor.
Barluzzi a templom stílusában nemcsak az evangéliumi történetet – Jézus elvonulását és szenvedését, Júdás csókját és Jézus kereszthalál-vállalását – kívánta felidézni, hanem sokkal inkább Jézus szomorúságát és fájdalmát. Azt, amit Lukács evangélista a következőképp fejezett ki: „Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” A templom sötét színei erre kívánnak emlékeztetni. A mindent befonó olajfaágak pedig magára a helyre. Az apszisban a mozaikon a magára maradt, szenvedő Jézust látjuk az agónia sziklájára borulva. A jobb oldalon lévő oldaloltár mozaikján pedig a Júdás-csókot, amelyet sok művész megalkotott már remek módon. A bal oldali oldaloltárt Jézus keresztút-vállalása megvallásának szentelték, rámutatván, hogy nem kíván rejtőzni a letartóztatás elől, s vállalja a rámért utat: „Ego sum.”
A Népek temploma Antonio Barluzzi első jelentős temploma. Az evangéliumi üzenet hatása alatt álló építész azonban soha sem feledkezett meg arról, hogy a templomban kellő tér legyen: a spiritualitást nem szoríthatja ki a funkcionalitás. A templomban lévő félhomály tudatos. Egyrészt azért, hogy a látogató hívők érezzék a külső világ és a szakrális tér közötti különbséget. Másrészt pedig azért, hogy a figyelem az apszis mozaikjára, a szenvedő Jézusra terelődjön és az annak előterében lévő sziklára, amely az agónia sziklájára emlékeztet. A templom egészében azonban eklektikus, belső díszítésében pedig meghatározóak a „fin de siècle” formái és színei.
Antonio Barluzzinak a Tábor-hegyen, a Jézus színeváltozása emlékhelyen a 4. és 12. századi romok felhasználásával kellett működő templomot építenie.
A Tábor-hegyet a korai (4–5. századi) zarándokok is említik, csak úgy, mint az 588 méter magasságú hegyen épített templomot. A keresztesek, amikor 1099-ben birtokba vették a hegyet, már csak romokat találtak. Nem sokkal később német bencések telepedtek meg a hegyen, akik rendházuk mellett egy új templomot kezdtek el felépíteni. 1187-től azonban a Tábor-hegy ismét muszlim uralom alatt állt. 1217-ben magyar keresztesek próbálták visszavenni a hegyet – sikertelenül. A ferencesek a 17. században jelentek meg a Tábor-hegyen, ahol kolostort csak 1873-ban tudtak építeni a középkori templom, valamint az egykori bencés rendház romjai mellett. Már az első világháború előtt felmerült a középkori templom újjáépítésének terve. A Brit Mandátum kedvező helyzetet teremtett a munkálatokhoz. Az ambiciózus Ferdinando Diotallevi ferences perjel az építkezés költségeit is előteremtette. Antonio Barluzzira várt a megvalósítás.
Aki elmegy a Tábor-hegyre és megnézi Barluzzi művét, egy monumentális templomot (15. kép)(16. kép)(17. kép)(18. kép) lát, amely a keresztesek egykori világát idézi fel vastag és masszív falaival, a valós és stilizált, neoromán stílusú formáival. A hármas osztat a templomban a Péter apostol által készített három sátor emlékét idézi, a két román stílusú torony pedig Illés és Mózes emlékét.
A Tábor-hegyi építkezésnél nem volt annyi helyi és nemzetközi zűrzavar, mint a Népek temploma körül. A munkálatok körülményei azonban sokkal nehezebbek voltak. A meredek hegyre jól járható utat kellett építeni, s szinte mindent ezen felszállítani. Barluzzinak és munkatársainak nagy teljesítménye volt, hogy az építkezés 1924 nyarára befejeződött. A sietségnek azonban más oka is volt. Diotallevi perjel szentföldi mandátuma lejárt, s az új, nagyszabású templom felszentelését még ő maga akarta elvégezni.
Ezzel a két építkezéssel megkezdődött Antonio Barluzzi szentföldi korszaka, amely a második világháború időszakának megszakítását leszámítva haláláig, 1960-ig tartott. A két nagyszerű templom mellett több mint húsz másik templom, kápolna és rendház őrzi a kiváló építész emlékét.
Életem egyik korszakában hosszú időt töltöttem a Szentföldön. Többször meglátogathattam és megcsodálhattam Antonio Barluzzi építményeit. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit a Népek templomában és a Tábor-hegyen megépített, nem csupán útkeresés volt, hanem ez volt az ő útja. Pontosabban, a Nyolc boldogság templománál (19. kép)(20. kép), amelyet 1937–38-ban épített, újat kezdett, de ha a belső építészeti formákat nézzük, láthatjuk, hogy haláláig ragaszkodott fiatal kora megoldásaihoz.
A látogató – legyen az hívő vagy nem hívő – a templom formáiban és díszítő eszközeiben mindenütt érezheti a keresztény lelkiséget, amely egyébként markánsan latinos. Hogy is lehetne más, hiszen Barluzzi maga is a latin világ szülötte volt, s a ferences rend is latin gyökerű, ez azonban nem okozott gondot a ferenceseknek abban, hogy tiszteljék más keresztény felekezetek vagy akár más vallások művészetét és kultúráját. S ez igaz volt Antonio Barluzzira is.
Bibliográfia
Barluzzi, Antonio: Nuova architettura dei Santuari in Terra Sancta, in Corbo, Virgilio: Custodia di Terra Santa 1342–1942, Gerusalemme, Tipografia dei Padri Francescani, 1951.
Finkel, Caroline: Osman’s Dream, The Story of the Ottoman Empire 1300–1923, London, John Murray, 2005.
Frampton, Kenneth: Storia dell’architettura moderna, Bologna, Zanichelli, 1993.
Franco-Repellini, Giovanna: Antonio Barluzzi, Architetto in Terra Santa, Milano, Terra Santa, [2013].
Gilbert, Martin: Jerusalem in the Twentieth Century, New York, J. Wiley & Sons, 1996.
Halevi, Masha: The Politics Behind the Construction of the Modern Church of the annunciation in Nazareth, The Catholic Historical Review, vol. 96., 2010/1, 27–55. https://muse.jhu.edu/journals/catholic_historical_review/v096/96.1.halevi.html (Utolsó letöltés: 2015. 10. 26.)
Kroll, Gerhard: Jézus nyomában, ford. Diós István, Budapest, Szent István Társulat, 1985.
Madden Daniel M.: Monuments to Glory: the Story of Antonio Barluzzi Architect of the Holy Land, New York, Hawthorn Books, 1964.
Mazza, Roberto: Jerusalem: From the Ottomans to the British, London, New York, Tauris Academic Studies, 2009.
Nicholson, Peter C.: The Churches of Antonio Barluzzi, London, McCabe Educational Trust, 1996.
Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története, ford. Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 2002.
Tecchi, Bonaventura: Commemorazione di Giulio Salvadori nel I Centenario della nascita, AMAP, vol. 37., 1958, 364–374.
