Az út archetípusa
és a projektív útrajz szimbolikája
Perszonális és transzcendens jelentéssíkok
a képi kifejezéspszichológiában
Reinhardt Melinda – Vass Zoltán
Tanulmányunk az emberiség egyik legelemibb jelképének, az útnak a szimbolikáját részletezi. Az út szimbólumrendszerének kifejtését speciális keretbe helyezzük. Bevezetésként bemutatjuk, hogy a szimbólumok értelmezésének milyen hagyományai és milyen lehetőségei, illetve aktuális trendjei vannak jelen a képi kifejezéspszichológiában. Az út archetipikus jelentésrétegeinek számba vételét követően pedig a projektív rajztesztek egy speciális technikájának, a projektív útrajznak a kapcsán mutatjuk be az elemzés perszonális és transzperszonális aspektusait.
Szimbólumok és szimbólumelemzés a projektív rajzokban
A pszichológiában diagnosztikai és terápiás céllal alkalmazott projektív rajzokban rendkívül sok szimbólum jelenik meg, azaz olyan dolog, ami helyettesít valamit. Mivel a szimbólumban manifeszten megjelenő tartalom valami más dolog helyett van jelen, ezért szükséges annak látens jelentését feltárni. Lényeges azonban, hogy az adott alkotásban megjelenő szimbólum mindig egyedi és többértelmű, hiszen a szimbólumképzést alapvetően az egyéni, tudattalan folyamatok irányítják. Éppen ezért az önkényes és a túlságosan általánosító értelmezéseket kerülnünk kell, így például pusztán egy szimbólumlexikon szócikke alapján a szimbólum lélektani kifejtése nem lehetséges.
A szimbólum egyedi, az alkotóra helytálló jelentésének megtalálásában három dolog van segítségünkre. (1) Az egyik legfontosabb – a projektív rajzokban megjelenő szimbolizáció felfejtésében axiómaként működő szempont – hogy a rajzoló saját rajzához fűződő asszociációit helyezzük előtérbe az értelmezés során. Azaz azt, hogy a vizsgálati személy számára mi az egyéni jelentése a rajzban felbukkanó szimbólumnak. Ennek feltárási módszere az irányított szabad asszociáció. (2) Lényeges módszertani lépés, hogy feltárjuk a szimbólum olyan kiemelkedő – mintegy kihagyhatatlan – jellemzőit, melyek más, hozzá hasonló dolgoktól leginkább megkülönböztetik. Ezen az elemzési szinten tehát a szimbólum megkülönböztető attribútumait keressük. Példaként: ha a rajzoló körforgalmat rajzol a projektív útrajz során, kiemelhetjük, hogy a „prototipikus”, egyenes, kezdő és végponttal rendelkező úthoz képest itt az önmagába visszatérés, kezdet és befejezés elkülöníthetetlensége dominál. (3) Harmadrészt, adott rajzi szimbólum jelentéstartalmának vizsgálata során érdemes a rajzoló saját kulturális miliőjében jelen lévő szimbólumértelmezéseket is áttekintenünk.
A szimbólumok megértéséhez további fogódzót ad azok három jelentésrétegének áttekintése. A legtöbb szimbólumnak létezik egy általános, azaz adott kortól és kultúrától független, ilyen módon univerzális jelentése (pl. az út esetében fontos egyetemes jelentésréteg az életút). Mivel ezek a jelentéssíkok ősi, egyetemes emberi tapasztalatok sűrítményei, ezért gyakorta nem is tudatosulnak a rajzoló számára, mintegy „magától értetődőek”. Carl Gustav Jung személyiségelméletében ezek az alapminták tipikus benyomások az életről, a természetről, a világról, s az emberről, az emberi viszonylatokról. Személyiségünkön belül ezek az ősminták az emberiséggel közös tapasztalataink, ún. archetípusok.
A szimbólumoknak az előbbieken túl van egy kulturális szintű jelentése is, ami a rajzoló korát, környezetét képezi le. Ilyen értelemben kontextushoz kötött. Az út esetében jó példa erre, hogy az utazást az 1800-as évek végén az elvágyódás metaforájaként kezdték használni. Aktuális példaként pedig az „információs szupersztráda”, az internet említhető, melynek útjain az utazó a tér és az érzékelés transzformációját élheti át. Egy olyan mátrixba kerülve ezzel, melynek révén – az ősi „úton levés”-mítoszokhoz hasonlóan – az online térben való vándorlás hatására kapcsolatba kerülhet az ismeretlennel, ami akár ontológiai változást is hozhat. Több kortárs irodalmi és filmalkotás (pl. a Mátrix-trilógia) is leképezi ezt a tematikát.
S végül, a korábban már részletezett egyéni jelentésréteget szükséges kibontanunk egy-egy rajzi szimbólum elemzése során. Mivel ez az individuális jelentésszint érzetekkel, érzelmekkel, benyomásokkal, hangulatokkal együtt tárolódó asszociációhalmaz, ezért amennyiben a rajzolt szimbólumról beszéltetjük a rajzolót, abban komplex emléknyom is megjelenhet. Példaként egy projektív útrajzot rajzoló 10 éves kislány saját rajzához fűzött asszociációit hozzuk: „Ez egy lobogó hajhoz vagy egy szalaghoz hasonlít… ez nem lett jó… óriás eszi az utat… éhes óriás.” Egy másik példa egy 26 éves férfi rajzának explorációjából származik: „Hát, ez egy hortobágyi futóhomok. Dombra megy fel. (…) Nehéz benne menni, mert belesüpped a lábunk.”
A továbbiakban áttérünk egy speciális szimbólum, az út és azzal kapcsolatban az utazás szimbolikájának összefoglalására. Az út jelentésrétegeinek feltárásában értelemszerűen az archetipikus és a kulturális elemzési szinteket tudjuk érinteni. Az individuális tartalmak feltárása – ahogyan fentebb kiemeltük – ugyanis csak egyedi kontextusban, a rajzoló segítségével lehetséges.
Az út mint szimbólum
Az út olyan erőteljes archetipikus gyökerekkel bíró jelenség, hogy nem tűnik túlzásnak Martin Heidegger megállapítása miszerint „Minden út.” Az út a komplex analitikus pszichológia megalapítója, Carl Gustav Jung szavaival élve kollektíven öröklött, azaz mindannyiunk tudáskészletében születésünktől fogva benne lévő tapasztalati alapokra épülő, archetipikus gyökerekkel bíró jelenség. Olyan ősi embléma, hogy az élményeink, az életünk értelmezési alapjává válik, ahogy eszünkbe jut, vagy eszünkbe juttatják.
Az utak a világon mindenütt jelen vannak, sőt, a kozmikus tér sajátjai is (vö. a Tejút kifejezéssel vagy a Nap mindennapi égi útjával). Az utak minden civilizáció fejlődésének szerves részét képezik, emberek és állatok haladását, utazását biztosítják. Az utak összekötnek helyeket, ezzel embereket, gondolatokat, érzéseket. Minden kultúrában készítenek, s kialakítanak az emberek utakat. Utak futnak keresztül-kasul világunkban, utak hálózzák be életünket. Az utak elindulnak valahonnan, eredettel bírnak, s elvezetnek valahová, azaz valahol végük, végződésük is van. Utakon járunk, utakon jutunk el célunkig, de az utakon bolyonghatunk is, célt téveszthetünk. Meglehet, hogy csak kerülő úton jutunk el oda, ahová indultunk, kanyarogva, kitérőkkel.
Az első, épített utak Ázsiában – Mezopotámiában és Egyiptomban – jelentek meg az időszámításunk előtti 3000 körül. Az út mint fizikai entitás szorosan hozzákötődik humán világunkhoz, s éppen ősi, archetipikus jellegénél fogva a konkrét, kézzel fogható út-képzet rendkívül sok analógiás, metaforikus jelentésréteggel gazdagodhatott az emberi történelem folyamán.
A legtöbb nyelv rendkívül szerteágazóan használja az utat és az úttal kapcsolatos kifejezéseket, metaforákat, szólásokat, közmondásokat, s ezek egy része közös kulturális tudatunk részét képezi. A latin ’via’ (’út’) szó például az angol ’viable’ eredője, mely ’járható utat’, egyben ’életképest’ is jelent. A magyar nyelv ’út’ szava maga is ősi, ugor, esetleg uráli kori szó, feltehetően eredetileg ’nyom’ jelentéssel bírt. Névszói származékai közül az ’utas’ már 1100 körül megjelenhetett, az ’úttalan’ és az ’út’ igei származéka, az ’utazik’ pedig a középkorban alakult ki.
Az úttal asszociálódó kifejezéskészlet meglehetősen képi módon jeleníti meg mondanivalóját a beszélők számára. Gondoljunk csak példaként az „útban van”, a „kitaposott út”, a „nagy út áll előtte”, a „járja a maga útját”, az „úttalan út”, a „válaszút” vagy az „útjára enged” szókapcsolatokra. Az út szimbolikájának valamely rétegét ragadja meg számos mondás, közmondás is. A teljesség igénye nélkül az alábbiakban felsorolunk néhányat: „Fel is út, le is út”; „Legjobb az egyenes út”; „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”; „Megjárta a damaszkuszi utat”; „Zöld utat kap”.
Fontosnak tartjuk ennél a pontnál, hogy kitérjünk a szimbólumképzés antropomorf jellegére. Az ősi görög bölcsesség szerint „Minden dolognak mértéke az ember”, azaz a legtöbb szimbólum nemcsak a természetben, hanem a testünkben is leképződik. A megtestesült valóság biztos viszonyítási pont az értelem által kevésbé megragadható területek felfedezésére. Az ismeretlent, a nem vagy nehezen megnevezhetőt az ismerthez, önmagunkhoz, a testünkhöz viszonyítjuk, hasonlítjuk. Így van ez az út kapcsán is, gondoljunk például az ’életút’ kifejezésre, vagy az érrendszerben a vér útjára, áramlására, mely éltető erővel látja el szervezetünket, illetve a bélrendszerben a táplálék útjára, mely az átalakulás, így az élet (univerzális) körforgásának testünkbeli leképeződése. Ez utóbbihoz jól illeszkedik a körút kifejezésünk is. Ami benne van a világegyetemben, a természet rendjében, az ember felett álló, az emberrel kapcsolatban álló transzcendensben, az benne van testünkben, szervezetünkben is.
A következőkben azt tekintjük át, hogy az út – mint egyik legősibb motívumunk, legelemibb jelképünk – szimbolikájába milyen speciális jelentéskörök sűrűsödtek az idők folyamán.
Az út mint életszimbólum
Az út megannyiszor az emberi élet jelképeként használatos motívum, hiszen szorosan összefügg a létezéssel, az élettel kapcsolatos tapasztalatainkkal. Alapmetaforaként az út tehát maga az élet, a földi lét. Ahogyan az útnak, úgy mindannyiunk életútjának is kezdete és vége van, különböző állomásokon keresztül jutunk rajta végig. Lehetnek könnyedebb szakaszai, de göröngyös (élet)útszakaszokkal is találkozhatunk utunk során. Az útképzet így különösen alkalmas arra, hogy az élet előrehaladásának metaforájaként használjuk. Több kifejezésben is lecsapódott ez a jelentéskör, ilyen például az életközép leírására alkalmazott „életút dele”, vagy az „út vége” szófordulat, mely a földi létezésből való eltávozás („elutazás”) eufemisztikus megfogalmazása.
Az út mint az Istenhez vagy istenekhez való
kapcsolódás szimbóluma
A legtöbb vallásban az Istenhez vagy istenekhez, a földi halandók megvilágosodásához, illetve megigazulásához sajátos út vezet. Ez az út lehet kanyargós, nehézségekkel, belső küzdelmekkel teli, de vannak kiválasztottak, akik számára nyilvánvaló, egyenes. Az Újszövetség tanítása szerint az egyenes, „királyi” út maga Jézus, aki elvezet az Élethez, az igazság és szeretet forrásához, Istenhez. Az ima, a kontempláció által lehetséges erre az életadó útra lépni. Ez a vertikális, transzcendens felé vezető útvonal – mely mentes a világi lét hiábavalóságaitól – a középkorban például a szerzetesi létformát jelképezte, mint követendő, példaértékű eszményt.
Maga Jézus is a földi működése során végig úton van, s ennek az útnak a során adja át tanítását, a mennyei örömhírt, az evangéliumot, miközben csodatettei által testi és lelki egészséget ad az embereknek. Utat mutat, nemcsak tanítja azt, az út így képezheti le magát Krisztust. Példájával az út, az „üdvösség útja” a keresztény életút, a Krisztus szerinti élet szinonimájává (is) válik, melynek központi magja a szeretet útja. Ehhez szorosan kapcsolódik az emberi életút transzperszonális, az egyént meghaladó vonulata.
Az út mint transzperszonális és transzcendens jelkép
Az életút mellett az út szimbólumköre számos vallásban speciális jelentéssel is bővül, nevezetesen a lélek útjával. Ez az út a születéskor az égből a földre, halálunkkor a földről az égbe, vagy akár – bizonyos vallási tanok, mitológiák szerint – a föld alatti világba vezet.
A horizontális életútszimbólum mellett ez a vertikális asszociációs sík a spirituális, transzcendens tartalmat jeleníti meg az egyéni emberi létben. Korábban például elterjedt néphit volt, hogy a Tejút – a magyar mondavilágban a Hadak útja – összeköti az eget a földdel, így a lelkek útját biztosítja az égből a földre és vissza. Ezzel összefüggésben ezen az úton érkezik a földre az Isten küldötte, vagy révületében ezt az utat járja be a sámán, s így társalog „felsőbb hatalmakkal”. A mesékben ezt a vertikális utat követik azok a mesehősök, akik felmásznak a világfára, az égig érő fára vagy lefelé indulnak a pokolba. Az út felfelé és lefelé is vezet, s gyakran a pokolbeli idő árán lehetséges csak a felfelé haladás (pl. Az égig érő fa vagy Az ördög kormos fivére című mesékben).
Az út mint személyiségfejlődés és önismeret
A kollektív tudást vagy mondhatjuk, a kollektív tudattalant összesűrítő mesékben és mondákban igen gyakori motívum az út, illetve az úton levés állapota. Gyakori történetkezdés, hogy a hős – legyen az szegény szabólegény vagy a legkisebb királyfi – útnak indul. Az úton aztán számos akadály merül fel, s a főszereplő személyiségfejlődése éppen az ezeken való túljutás során bontakozik ki. Az akadályokkal való megküzdés – mely gyakran ismétlődően jelen van egy-egy történetben – segít levetkezni a személyiség „gátjait”, azokat a korlátokat, melyek a kiinduló állapotban valamilyen problémát jelentettek. Verena Kast intenzifikációnak nevezi a mese fordulópontjához vezető utat, gyakran ez maga az a vándorút, melyen a hős elindul. Az intenzifikáció szakaszát a fordulópont követi, melynek révén valamilyen viselkedésváltozás következik be, a meseszereplő transzformációs folyamaton megy keresztül: megváltozik, fejlődik. Ez az út a szubjektumban, a személyiségben való utazás. Az út ezzel a belső út párhuzammal az önmagunkon való munkálkodás, az önismeret jelképévé válik.
Az önmagunkat meghaladó önazonosság megtalálását a jungi analitikus komplex pszichológiában az ún. ’mély-énig’, a ’Selbst’-ig való eljutás jelenti, s magát a folyamatot Jung individuációnak nevezte el. A személyiségfejlődést Jung önmegvalósításként értelmezi, egy olyan belső növekedésként, melyben a tudatos és a tudattalan tartomány elemei egybeszerveződhetnek, ami elvezet az ego tágabb személyiségbe, a mély-énbe való beleolvadásáig, Jung szavaival élve az egyén teljességéhez. Ez az út, az individuáció folyamata csak jelentős önismereti munkával érhető el. Ilyen értelemben az út a tudás toposza is: az önismereti tapasztalat, az önmagunkon végzett munkából szerzett tudás jelképe.
Megemlítjük még mindezek kapcsán az útkereszteződést mint a választás szimbólumát. A görög mitológiában Hermész, az istenek követe, az utasok oltalmazója, a holt lelkek vezetője kapcsolható e szimbólumhoz. A római mitológiában megfelelője Merkúr, az előbbieken túl a kereskedelem és az út istene, a lehetőségek kínálója. A választás, illetve a döntésképtelenség egyik legismertebb allegóriája a lilába öltözött nő (se nem kék, se nem piros), aki egy útelágazásnál áll, az egyik ösvényen tekergő kígyó, a másikon zöld fa nő. A római mitológiában Herkules érkezik egy útkereszteződéshez, ahol választania kell. Egy-egy női alak jelképezi az erényt (Virtue), illetve a bűnt (Vice). A morális mesében Herkules végül az előbbit választja.
Az utazás szimbolikus tartalmai
Az úthoz szorosan kapcsolódó jelenség az utazás. Az út megléte implikálja, hogy azon haladnak, járnak, előrejutnak, vagy éppen visszafordulnak. Utazót és utazást kötünk hozzá. Az utazás legáltalánosabban a felfedezés és a keresés jelképe. A 19. század vége felé pedig az elvágyódással azonosították.
Spirituális értelemben a misztikus tudás elérése utáni vágy, a megtisztulás, a beavatás jelentéskörei kapcsolódnak az utazás toposzához. A spirituális utazás során a profán térből a szent tér és idő rétegeibe való eljutás válik lehetségessé. Az utazásnak ezen a jelentéssíkon sokféle célja lehet: egy magasabb rendű tudatállapot elérése, valamilyen belső – lelki, szellemi – érték és/vagy a transzcendens megtalálása. Az emberiség legrégebbi fennmaradt szépirodalmi művében, a Gilgames eposzban a főhős barátja és harcostársa, Enkidu halála után például a halhatatlanság füvéért indul útnak. Az örök élet keresése közben, utazása során pedig saját beavatása megy végbe.
A zarándokutakon való utazás, a zarándoklat is szorosan kapcsolódik a transzcendens, egyben önmagunk kereséséhez, a testi, lelki és a spirituális szubjektumban való utazáshoz. Az igen régi Szent Jakab zarándokutat (közismertebb nevén az El Caminót) a kelta időkben például a Tejút szimbólumaként kezelték.,
A belső, szakrális út és a mítoszok,
valamint az épített világ kapcsolata
Ahogy fentebb már szó volt róla, az út minden térben és időben zajló folyamat legelemibb jelképe. Kozmikusan a bolygók (’bolyongók’) égi útját jelképezi.
A Nap is minden nap bejárja a maga útját, ami természeti/természetes ritmust ad az életünknek. Maga a napév pedig egy térbeli szoláris útnak, a Föld pályájának feleltethető meg.
A szoláris mítoszokban, melyek a Nap eredetét, keletkezését beszélik el, a hősök vándorútjainak kereszteződései a Nappálya, a Holdpálya és a Tejút találkozását jelképezték – gyakran keresztúttal vagy hármas úttal. Például Ré, az ókori egyiptomi napisten mítoszában, a mexikói aztékoknál, vagy az oszét mitológiában a hős a Nap lányával köt házasságot. Az erdélyi folklórban is megtalálható a Naphoz fordulás aktusa, s ennek kapcsán magát Krisztust a 4. század körültől a Nappal azonosították. A szoláris mítoszokban a fény csökkenése és növekedése, azaz a sötétség és a világosság közötti összeütközés a központi elem.
Itt kötjük össze az út szimbolikáját a fény jelképiségével: az útnak és a fénynek, a napfény útjának számos vallás szimbolikájában, ennek nyomán a szakrális építmények, a vallási kultuszhelyek megalkotásában és használatában struktúraképző szerepe van. Több szakrális épület alaprajzának szerkezetét a Nap égi útjának mikrokozmikus leképezése adja: a fény útja határozza meg az építmény elhelyezkedését, felépítését, ennek illusztrálására a következő példát mutatjuk be.
Az ókori Egyiptomban Kr. e. 2500 körül jellegzetes templomstílus volt a naptemplom, amit kelet–nyugat tájolással építettek föl, a reggeli felkelő Napnak szentelve azt. A Ré-mitológia alapmotívuma a Nap égi útja, amely az életerő örökös megújulását volt hivatott szimbolizálni. A templom egyik központi eleme a napbárka volt, mely építészeti formában képzett le teológiai tartalmat.
A szakrális építészetben rendre helyet kap az út motívuma: mind az épületek körül futó, mind az épületekben haladó út formájában. A követendő úton való haladás a szentélyben, a szakrális épületben lehetőséget teremt a profán térből és időből a szent térbe és időbe való utazáshoz. Az erre az útra való lépés lehetőséget biztosít a mitikus, a szent történések jelképes felidézésére, ezzel az abban való áttételes részvételre, azaz egyéni szintű lelki útra, intrapszichés folyamat átélésére.
A zarándokutakon való haladás is az egyéni lelki megtisztulást segíti, végigjárásuk jelképes újjászületés: a szent térbe és időbe való átlépés eszköze. Miközben a zarándok fizikálisan előbbre halad az úton, egy belső utat is megtesz a szentségben való részesedés reményében. A buddhizmus például a spirituális fejlődést a megvilágosodáshoz vezető úttal teszi egyenlővé, központi fogalma, a tao maga is ’utat, tanítást’ jelent.A Borobudur buddhista kegyhely Jáva szigetén például az út megvilágosodási folyamatot kifejező szimbolikáját állítja a középpontba. A kegyhely végigjárása a lelki nemesedés útjának fokozatain való keresztülhaladást teszi lehetővé igen bonyolult szimbolikával. Egy monumentális sztúpáról van szó, melyet a Kr. u. 8. században építettek egy dombra, mandala alaprajzzal. A megvilágosodás felé vezető utat a keleti kaputól indulva lehet végigjárni a 8 teraszfolyosón át. Az erkölcsi megtisztulás ösvényein a zarándokot domborműsorozatok segítik. A materiális út fizikai végigjárása szellemi úttal párosul, a megvilágosodás, a magasabb tudatállapotba való emelkedés lehetőségével.
Szintén szakrális úthálózat, egy magasabb létsík elérésének, a belső nemesedés architektonikus példája az Avebury, Woodhenge és Silbury Hill közötti út – közel Stonehenge-hez – melynek építését a Kr. e. 3000–1000 közé teszik. Az építési munka fő része a rézkor végén, a bronzkor kezdetén zajlott. Az ókori Britanniában ez a térség feltehetően temetkezési rituálék, körmenetek útvonala volt. A 40 méter magas Silbury Hill kapcsán (mely a legmagasabb európai mesterséges prehisztorikus, azaz őskori domb) kimutatták, hogy spirális úthálózatból épül fel. A spirál egy speciális útforma. Alapvetően egy olyan dinamikus rendszer, mely kétféle mozgást foglal magában: egy kívülről befelé haladót és egy belülről kifelé irányulót. A spirális útvonalrendszer használata a prehisztorikus korszak temetkezési szokásaiban bevett gyakorlat volt.
A teljesség igénye nélkül a spirituális út megtételével kapcsolatban megemlítjük még a mekkai zarándoklatot is, amely a muszlimok egyik fő vallási kötelezettsége. A Kába követ magában foglaló szentély e zarándoklat végcélja, mely a muszlim hit szerint világközpont, amihez nem pusztán eljutni kell, hanem körül is kell járni.
Végül kitérünk egy speciális útra, mely a szenvedéshez köthető. A keresztény templomépítészetben és ikonográfiában a 15. századtól kezdve a templom főhajójában – a bejárattól a szentélyig – Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló stációképeket helyeztek el. A hívők minden húsvétkor ezt az utat járják végig: Krisztus utolsó földi útját. A késő középkorban pedig ennek „kültéri” változata is elterjedt, a Kálvária-építés. A Passió állomásait jelképező építmények (7, olykor 14) végigjárásával egy dombra emelt feszülethez vagy kápolnához lehet eljutni. A Jézus szenvedéstörténetét leképező út – külső és belső – végigjárásával a hívőknek lehetőségük van a krisztusi fájdalomban osztozni.
A külső, fizikális út belső, intraperszonális leképeződésének általános, egyetemes példáival áttérünk a képi kifejezéspszichológia egy speciális rajztesztjének, a projektív útrajznak a bemutatására.
A projektív útrajz perszonális, kulturális, egyetemes,
valamint transzcendens vetületei
Tanulmányunk záróegysége arra mutat rá, hogy az alkotások pszichológiai elemzése hogyan használja fel azt a tudást, mely egy-egy rajzi téma szimbólumrendszerével kapcsolatos. A projektív útrajz technikájánál célzottan egy út megrajzolására instruáljuk az egyént. Egy út, az út, átvitt értelemben a saját életút megalkotására. Az alkotás rejtett, tudattalan tartalmakat hordozó egyéni jelentéssíkjainak feltárásához fontos, hogy a rajzot elemző tisztában legyen az út és a rajta való haladás, az utazás szimbólumrendszerével.
A projektív útrajz igen hasznos, egyéb projektív teszteket kiegészítő módszer a személyiség és a társas kapcsolatok vizsgálatára, melynek instrukciójában azt kérjük a személytől, hogy rajzoljon egy utat (érdemes mindezt relaxációs, imaginációs keretbe helyezni a tudattalan tartalmak minél mélyebb aktivizálása érdekében). Mivel az út ismerős eleme a minket körülvevő világnak, viszonylag egyszerű megrajzolni még azoknak is, akik egyébként visszariadnak a rajzolástól. Az emberek hajlamosak az útra mint semleges rajzi témára tekinteni, ezáltal a tudattalan tartalmak felbukkanását akadályozó cenzorok kevésbé aktívak, s a személy spontánabb módon képes rajzolni.
Mind a tudatos, mind a nem tudatos összetevők feltárásában jól alkalmazható technika. Ahogyan bármilyen belső képpel dolgozó módszer, úgy a projektív útrajz megalkotása során is a képzeletben megjelenő, majd a rajzlapra vetülő képben a tudatos viszonyulást maga a kép tudattalan tartalmakkal egészíti ki, ezáltal azok a tudat számára szó szerint láthatóvá, s professzionális segítséggel feldolgozhatóvá válnak.
A projektív útrajz megalkotása során a rajzoló „eredete”, gyökerei, életének története, a múló időhöz való viszonya és a jövőjével kapcsolatos törekevései, szándékai vetülnek ki a rajzlapra. Az ábrázolt emelkedők vagy az út javításai pedig a személy változásra és felépülésre vonatkozó kapacitásának metaforáiként értelmezhetők. Olyan tényezők válnak azonosíthatóvá, mint például nehézségek, miliőkonfliktusok, vagy az arról való képzetek, hogy a rajzoló milyen perspektívá(ka)t lát maga előtt, s mit gondol azok elérhetőségéről.
A személyiség életútjának grafikus reprezentációja utat nyit a rajzoló belső, tudattalan szférái felé, aminek eredményeképpen a személy képes felismerni, így ezt követően (újra)integrálni a korábban leválasztott és a tudattalanba „száműzött” tartalmakat vagy az eleve ismeretlen „zárványokat”.
A projektív útrajz pszichológiai értelmezésének
általános és specifikus aspektusai
Ahogyan bármilyen projektív anyag elemzésénél, az útrajzok interpretációjakor sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a megjelenő tartalmak, szimbólumok szótárszerű, ezzel leegyszerűsítő értelmezése helyett a legtágabb kontextus (az alkotó személyes története, anamnesztikus adatai, valamint további tesztanyaga) figyelembevétele szükséges. Ezzel az elemzési szemléleti kerettel olyan összefüggések és mintázatok feltárására nyílik lehetőségünk, ami egy mélyebb pszichológiai jelentéstartalomhoz vezet el. Mindegyik útrajz egyedi, személyes jelentéssel bír.
A projektív útrajzok értelmezésének szempontjai Hanes és Vass, alapján a következők: (1) Elsőként érdemes feltennünk a kérdést, milyen érzelmi-hangulati tónust közvetít számunkra az útrajz (pl. játékos, üres, fenyegető), mi az első benyomásunk róla. (2) Azonosítjuk az út stílusát is (pl. konkretizáló út vagy kitalált, fantáziabeli út). (3) Az út típusát is megnézzük (pl. autópálya, visszakanyaródó út, erdei ösvény), s érdemes feltennünk a kérdést, hasonlít-e valamire az út formája. (4) Fontos szempont, hogy milyen gyorsan, milyen sebességgel lehet haladni az úton, illetve van-e ebben változás az út során. Ehhez kapcsolódik a haladás nehézségének megítélése is. (5) Megnézzük, van-e valami az út mentén vagy az úton. Azonosítjuk a feliratokat is (pl. útjelző táblák, az utazónak szóló instrukciók). (6) Lényeges a szociális környezet elemzése (megjelenik-e egyáltalán valamilyen formában, vagy lakatlan területen keresztül vezet az út). (7) Érdemes továbbá az út változását (vagy éppen változatlanságát), az út összetettségét, a kereszteződések típusát, továbbá a járulékos elemek jellemzőit is figyelembe venni. (8) Azt, hogy honnan hová vezet az út, szintén elemezzük, s azonosítjuk – a rajzoló megkérdezésével – hogy van-e célja az útnak, merre tart. (9) Az út állapotáról is információt szerzünk a rajzolótól, valamint saját benyomásainkat is lejegyezzük. (10) Végül megkérdezhetjük a személyt, hogy kapcsolódik-e valamilyen történet az útrajzához, rajza megjelenít-e valamilyen történést, amennyiben igen, mondja el, mit.
A szimbólumokba érzelmek, tudás, tapasztalás, cselekvés sűrűsödnek bele. Mivel természetesek számunkra, automatikusan használjuk őket, így ritkán tudatosítjuk jelentésüket. Tanulmányunk arra mutatott rá, hogy egy pszichológiai diagnosztikai és terápiás eszköz, a projektív útrajz elemzéséhez mit tehet hozzá egy archetipikus toposz jelentésrétegeinek feltárása, tudása.
Bibliográfia
Bagdy E.: Ember a világban – Világ az emberben, in Kapitány Á. – Kapitány G. (szerk.): Jelbeszéd az életünk, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 235–248.
Barbopoulos, N. – Baltas, P. – Chiotis, T.: The archetypal road-myth: from the highway to the Matrix, 4th Annual Conference „The Work of Stories”, M.I.T., Boston, USA, 2005. május 6–8.
Bennet, E. A.: Az igazi Jung, ford. Balázs-Piri Tamás, Budapest, Animula, 1999.
Biedermann, H.: Dictionary of Symbolism, Cultural Icons and the Meanings Behind Them, New York, Facts on File, 1992.
Cirlot, J. E.: A Dictionary of Symbols, London, Routledge, 2001.
Czellár K.: A Szent Jakab út, Budapest, Filum Kiadó, 2000.
Dumarcay, J. – Soekmono, R.: Borobudur: A Prayer in Stone, London, Thames and Hudson, 1990.
Ferber, M.: A Dictionary of Literary Symbols, New York, Cambridge University Press, 1999.
Freud, S.: Bevezetés a pszichoanalízisbe, ford. Hermann Imre, Budapest, Gabo Kiadó, 2006.
Hall, J.: Dictionary of Subjects and Symbols in Art, New York, Harper and Row, 1979.
Hall, J.: Illustrated Dyctionary of Symbols in Eastern and Western Art, Boulder, Colorado, Westview Press, 1996.
Hanes, M. J.: Utilizing Road Drawings as a Therapeutic Metaphor in Art Therapy, American Journal of Art Therapy, vol. 34., 1995/1, 19–23.
Hanes, M. J.: Roads to the Unconscious: A Manual for Understanding Road Drawings, Oklahoma City, Wood ’N’ Barnes Publishing, 1997.
Hoad, T. F. (szerk.): The Concise Oxford Dictionary of English Etymology, Oxford, Oxford University Press, 2003.
Hoppál M. – Jankovics M. – Nagy A. – Szemadám Gy.: Jelképtár, Budapest, Helikon, 2010.
Ivanov, V. V.: Asztrális mítoszok, Holdmítoszok, Szoláris mítoszok, in Tokarev, Sz. A. – Braginszkij, I. Sz. – Gyjakonov, M. A. – Ivanov, V. V. (szerk.): Mitológiai enciklopédia, ford. Bárány György, Birtalan Ágnes, Bojtár Anna, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1988, 240–242.
Jung, C. G.: Az archetípusok és a kollektív tudattalan, ford. Turóczi Attila, Budapest, Scolar Kft., 2011.
Kast, V.: Methodological Remarks on Fairy Tale Interpretation, in Jacoby, M. – Kast, V. – Riedel, I. (szerk.): Witches, Ogres, and the Devil’s Daughter: Encounters with Evil in Fairy Tales, Boston, Shambhala Publications Inc., 1992, 40–46.
Kiss G. – Zaicz G. (szerk.): Etimológiai szótár, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2006.
Kiss L. – Papp L. (szerk.): A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára 3., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976.
Komoróczy G. (szerk.): Gilgames, Agyagtáblák üzenete, Ékírásos akkád versek, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1974.
Lao-ce: Tao te King – Az Út és Erény könyve, ford. Weöres Sándor, Tőkei Ferenc, Budapest, Tericum, 1994, 121. (25. vers)
Leary, J. – Field, D. – Campbell, G.: Silbury Hill: The Largest Prehistoric Mound in Europe, Swindon, English Heritage, 2014.
Pál J. – Újvári E. (szerk.): Szimbólumtár, Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Budapest, Balassi Kiadó, 2001.
Petersen, A.: Dictionary of Islamic Architecture, London, Routledge, 1996.
Reinhardt, M.: Symbolic meanings of road and journey. Theoretical support for analysis of projective road drawings, Confinia Psychopathologica, vol. 2., 2014/2, 117–126.
Rycroft, C.: A pszichoanalízis kritikai szótára, ford. Rácz Dániel, Budapest, Párbeszéd Könyvek, 1994.
Sáfrán Zs.: Belső képem mondd meg nékem…, in Bagdy E. – Bognár A. – Urbánné Varga K. (szerk.): „Művészetek – Szimbólumok – Terápiák”, Budapest, Pszüchagógosz Bt., 1995, 203–208.
Schütz, C.: A keresztény szellemiség lexikona, ford. Búzás József, Budapest, Szent István Társulat, 1993.
Szőnyi M.: Testünkbe írt világ – A testszimbolika alapjai, Psychiatria Hungarica, vol. 6., 1996/11, 627–638.
Tolvaly F.: El Camino – Az út, Budapest, Kortárs Kiadó, 2005.
Újvári E.: A fény- és az útszimbólum szerepe a szakrális építészetben, in Kapitány Á. – Kapitány G. (szerk.): „Jelbeszéd az életünk” 2, Budapest, Osiris Kiadó, 2002.
Vass Z.: A rajzvizsgálat pszichodiagnosztikai alapjai. Projekció, kifejezés, mintázatok, Budapest, Flaccus, 2006.
Vass Z.: Szimbólumok, énfunkciók és elhárító mechanizmusok a projektív rajzokban, in Demetrovics Zs. – Kökönyei Gy. – Oláh A. (szerk.): Személyiséglélektantól az egészségpszichológiáig, Tanulmányok Kulcsár Zsuzsanna tiszteletére, Budapest, Trefort Kiadó, 2007, 83–96.
Vass Z.: Haladó rajzelemzés, 40 órás szakmai képzés, Budapest, 2008.
Vass Z.: A képi kifejezéspszichológia alapkérdései, Szemlélet és módszer, Budapest, L’Harmattan, 2011a.
Vass, Z.: A Psychological Interpretation of Drawings and Paintings, The SSCA Method: A System Analysis Approach, Budapest, Alexandra, 2011b.
Vass Z.: A hétlépéses képelemzési módszer (SSCA), Budapest, Flaccus, 2011c.
Wilkinson, R.: The Complete Gods and Godessess of Ancient Egypt, London, Thames and Hudson, 2003.
Zsélyi F.: Szimbólumtár, Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából, Tiszatáj, 2000/9, 102–110.
