A kulturális különbségek szerepe a transzcendentális leképezésekben – Propedeutika a vallásos művészet anatómiájához

Kemenesi Zsuzsanna

A szent fogalma felhozható a meg nem értés példájaként. Azt kívánom érzékeltetni ezzel a gondolatmenettel, hogyan fordulnak át a kulturális fordulatok vallási jelenségekké. Annak, hogy a kérdéses tér szakrális térként betölthesse rendeltetését, az a feltétele, hogy különbséget tudjunk tenni szakrális és nem szakrális tér között. Egy templom – Pavel Florenszkij alapvető ikonteológiai téziseit követve – a látható világból a láthatatlanba képes emelni.1 A templom a mennybe való felemelkedés útja. Így a menny valamiképpen értelemmel megközelíthető, felfogható hellyé alakul. A szent fogalmát a különféle diszciplínák alapján értelmezem a kulturális antropológia és a társadalomtudományok kontextusában, felhasználva a hermeneutika, a tudománytörténet, a vizuális antropológia, az esztétikai antropológia, a művészetszociológia, az ismeretelmélet és a megismeréstudomány módszertani megfontolásait.

Eric Kästner Mi újság volt tegnap? című művében írja:

„… mert tudni kell ugrani meg tornázni, táncolni meg énekelni is, mert különben az embernek (…) kilötyög az agyából az a sok tudás. Ne higgyetek el mindent (…), nem a Sínai-hegyen íródtak, és javarészt nem is az ésszerűséget követve, hanem összeollózták őket régi tankönyvekből, amit összeollóztak régi tankönyvekből, amelyeket összeollóztak régi tankönyvekből. Ezt hívják hagyománynak.”2

Az interdiszciplinaritás kérdése a multidiszciplinaritáson alapul. Tanulmányom a különféle tudományos megközelítések összhangját kínálja fel a megértés, az értelmezés érdekében. Kezdve a hermeneutika álláspontjával, mely szerint bármely fogalom, jelen esetben a minket foglalkoztató „szent” koncepciójának megértése és a megértés analízisének vizsgálata elgondolható grammatikai, pszichológia és technikai interpretációk vonatkozásában.3 Ez a párhuzamosan lejátszódó értelmezési folyamat a következő módon tagolható: grammatikai interpretáció (a nyelv egészére vonatkozó megértés), pszichológiai interpretáció (a beszélő szándékának a megértése), technikai interpretáció (a beszédnek az eljárásmódból történő megértése). A kanonikus szöveg értelmének megóvására hivatott eljárás4 abban állt, hogy

„a ‘sensus litteralisnak’ – vagyis annak, amit a szavak jelentenek – újból érthetővé tétele érdekében az adott szót egy olyan másikkal helyettesítették vagy magyarázták, amely a mindenkori jelen nyelvi szintjéhez tartozik. Ez a grammatikai interpretáció, amely a kanonikus szövegek megóvására hivatott, mégpedig oly módon, hogy az egykor elgondoltat ismét jelenvalóvá teszi, amit azzal ér el, hogy az érthetetlenné vált szavakat átfordítja a jelen nyelvhasználatába. A másik művelet a történeti távolság legyőzésére hivatott: ez olyan új értelmet illeszt az idegenné vált jelhez, amely nem a szöveg, hanem az értelmező képzeletvilágából származik. Ez az allegorikus interpretáció, amely nem arra kérdez, amit a szavak jelentenek, hanem arra az értelemre, a »sensus spiritualisra« irányul, amire a jelek utalnak. Az interpretáció mindkét módja a történetiség tapasztalatából indul ki, és mindkettő – ámbár egymásnak ellentmondó módon – a történeti távolság megszüntetésére tesz kísérletet. (…) Az allegorikus értelmezés nem szükségképpen kerül konfliktusba a grammatikaival.”

A társadalmi tudatforma átalakulásában az volt tapasztalható, hogy a vallás leszakadt a társadalmi létről-létezésről és funkcionális alrendszerré vált: a kulturális rendszerek közé sorolható, úgymint az ideológiák, a filozófiák, a művészetek vagy a vallások rendje.

Ha egy adott témakört elhelyezünk bizonyos diszciplínák környezetében, az annyit tesz, hogy jelezzük: egy meghatározott tudományos módszert egy bizonyos adathalmazra alkalmazunk. Ezúttal a „társadalmi diskurzusok színterén” és a „being-in-the-wired-world” virtuális territóriumában zajló diskurzusokban vizsgáljuk azt a helyet, amely fennmaradt még, hogy tisztelet övezze, szentnek lehessen nevezni. A társadalmi diskurzusok színtere (instrumental and non-instrumental representation) jelen tanulmányban azt jelenti, hogy a tudományos diskurzusokat vesszük figyelembe. A virtuális territóriumokból annyira összpontosítunk, amennyire ennek szocio-emocionális funkciója és kihatása meghaladja azt a mértéket, amely a szent fogalmánál szóba jöhet.

Kampis György tudománytörténeti megközelítése az elme dinamikus modelljére épül, amelyet az elme és a test dualizmusára vezet vissza.5 Mi jelen keretek között az elmével tudunk foglalkozni, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy az emberi test szent és sérthetetlen. A kognitív pszichológia elmélete szerint az elmés lények és az állatok egyaránt képesek az érzetek valamiféle kombinálására. Az előbbiek viszont olyan tipikus elmefolyamatokra is képesek, mint a gondolkodás és a következtetés. Ahogyan a társadalmi folyamatok posztindusztriális irányba haladtak, a kultúra posztmodern karaktert öltött, s a dinamikus rendszerek, úgy tűnik, mindössze háromféle viselkedésre képesek. Ezek a fixpont, a határciklus és a káosz. A kaotikus és egyéb nemlineáris rendszerek, bár egzakt dolgokra képesek, egy idő után monotonná válnak, és (akárcsak a legegyszerűbb rendszerek szerveződése) végül nyugalmi, attraktor állapotba kerülnek. Ilyen állapot az, amelyet, ha a rendszer megtalál, soha többé el nem hagy. A káosz ebben az értelemben ugyanolyan unalmas, mint a bolygók mozgása.

A változatosságot a kifejezésmód nyújtja. Ebben a nyelv van segítségünkre. Ehhez vajon el lehet-e képzelni egy tökéletes nyelvet? Azért valószínűsíthetően nem lehetséges, mert a dolgok mindig gazdagabbak, mint a fogalmak. Ezért, ha lehet, mindig magát a dolgot kell tanulmányozni. Heidegger a nyelv szempontjából haladta meg az egykor modern elveket: szerinte a nyelv nem eszköz, amellyel a gondolatainkat kifejezzük, hanem az a közeg, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy gondolkodjunk. Nem az ember beszéli a nyelvet, hanem a nyelv az embert.6 Az interpretáció pedig, legyen az grammatikai, pszichológia és technikai interpretáció, a beszélő szolgálatába állítja a közlést. Ennek legszélsőségesebb esete, amelyet 1949-ben George Orwell írt meg az 1984-ben, mely szerint ez a helyzet úgy hangzana, hogy valójában már minden emléket elpusztítottak vagy meghamisítottak, minden könyvet újraírtak, minden képet újrafestettek, minden szobrot, utcát és épületet újrakereszteltek, minden dátumot megváltoztattak.

A posztinternet korából származó művészeti projektek jellemvonásainak feltérképezését tekintve kérdésünket meg lehet közelíteni afelől, hogyan válik a média a művészet részévé. Ez részben választ ad arra a kérdésre, hogy a posztinternet szellemiségében alkotó művészek hogyan állítják céljaik szolgálatába a médiát, elősegítve ars poetikájuk népszerűsítését, és hogyan fordul át ez a promóciós feladatkör kifejezőeszközzé, magává a művé.

Ez a visszacsatolás, instant reakció meghatározó a posztinternet korának szellemiségében létrejövő gondolatokat tekintve. Az információszerzési és megosztási stratégiák éppúgy egyén-, ahogy nemzetállam-függőek. Az az arányrendszer, amelyben a tudáshoz és a képzéshez szükséges idő aránylik ahhoz az időhöz, amely a nyersanyag kitermeléséhez és pénztőkévé alakításához kell, a nettó beruházási ráta. Az összehasonlítási alap ennek az aránypárnak a nemzetállamonként való egymáshoz viszonyulása. A hatalomért folyó világméretű versengés a nemzetállamok információ feletti rendelkezéséért folyik. Ez a modern nemzetállamok privilégiuma. Megmutatja, hogyan rendelkeznek az ismeretek termelése és elosztása felett.(1. kép)

„Tudás és hatalom” kérdéskörében a hatalom megszilárdítása-megszilárdulása azon az elméleti konstrukción alapul, amely az alábbi kérdésekből áll: Ki dönti el, mi a tudás? Ki tudja, mit kell eldönteni? Ki fog tudni? De vajon mi az a kanonizált entitás, amely erről dönthet, vajon ki lehetne az az autoritás, aki erre a véleménynyilvánításra méltó lenne, felülbírálva tudósokat és kutatókat? Az alkalmazott módszerek elméletben és gyakorlatban úgy néznek ki, hogy a modern társadalom funkcionális alrendszerei közé sorolható a (kutatásorientált) egyetem, a kutatás és a tudomány egysége, az akadémia szabadsága, a humanizmus. Amennyiben egy vagy több ezekből a feltételekből nem valósulhat meg, akkor vagy nem beszélhetünk modern társadalomról, vagy nincs meg az akadémia szabadsága, azaz a gondolat szabadsága. Marad a hit a diskurzus szabadságában.

Az esztétikai antropológia az antropológia módszerét használja fel az esztétika jelentésrendszerének vizsgálatához. A vizuális antropológia pedig a hagyományos fotószociológián, a szociálpszichológián és az esztétikai antropológián alapszik. Az esztétika antropológiája pedig a hiba esztétikája. Úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a hiba szépsége a disszonanciában van. Beállítottság kérdése, de esztétikai aspektusból szemlélve a világot, Perneczky Géza felfogása szerint: „innen az egész világ látható”.7 Ahogyan érvényesnek gondolta ezt az esztétikai antropológiára 1984-ben, úgy mondható el ez az Internet Art, a net.art vagy a DataData art világára. A Mesterséges Intelligencia feladatait betöltve, funkcionalitása és rendszerszemlélete mellett a „being-in-the-wired-world” szintén tekinthető az esztétika saját birodalmának. Ha elfogadjuk azt a nézetet, hogy a vizuális kultúra a szellemi javakkal való foglalatosság egy szintje, akkor ezáltal az embert olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, hogy sajátja lesz a kontempláció (elmélkedés) a formáról.

A „hiba teológiája”: teremteni annyit tesz, mint látni, feladatot látni benne. Viszont a mindentudó, tökéletes, és teljes Isten számára csak a hiba jelenthet újdonságot.8 A világ csak elhajlás a tökéletességtől, alternatíva. Amit Isten, miután megteremtette a világot, azonnal el is hagyott. Magára hagyva a tökéletességet, kipróbálva, hogy milyen a hiba. A „hiba ontológiája” szerint a művész annyira kíváncsi, mint amennyire Isten lehetett a világ megteremtése előtt. Ami a művész számára Isten mindenhatóságából megmaradt, az a hibák elkövetésére való képesség. A „hiba morálja” a művész csodateremtő ereje.
A dinamikus felfogást azonban mindig a valós idővel való foglalkozással azonosítják be. A „társadalmi diskurzusok színterén és a „being-in-the-wired-world”
virtuális territóriumában zajló szentábrázolások, illetve azok az értékek, tabuk és normák, amelyek megmaradnak szentnek, további elemzést igényelnek. A művészettörténet gazdag tárháza mellett, amelyek a magasművészetekhez sorolhatók,9 további akadémiai kutatásokat kell figyelembe vennünk az elmefilozófia, az elméleti számítástechnika, a mesterséges intelligencia kutatásainak és a pszichológia kognitív irányzatainak területéről.

Az ismeretek forrása szerint is csoportosítva a tudásszerzés módjait, az ismeretelmélet megkülönbözteti a tapasztalati tudást (a posteriori) azoktól a következtetésektől, amelyekre az elme működése révén (a priori) jutunk. Az ismeretek osztályozása terén a szintetikus igazságok, amelyek bővítik ismereteinket, az analitikus igazságok pedig azok, amelyek magyarázzák az ismereteinket. Magyarul a tudás igazolt hit. Az analitikus filozófia nem azt vizsgálja, hogyan szerezzük az ismereteinket, hanem fogalmilag elemzi a megismerést. Ismert tétel, hogy nem tudunk az igazságban élni, csak a diskurzusok koherenciájában. Az ismeretelmélet egyik fő feladata, hogy megmondja, mikor igazolt egy hit. De mikor mondhatjuk valamiről, hogy igazoltan tudjuk, igaz-e vagy hamis? X tudja, hogy Y akkor és csak akkor igaz, ha (i) X igaz, (ii) Y azt hiszi, hogy X igaz, (iii) Y igazoltan hiszi. Ehhez szükséges X igaz volta, Y hite és a levezetés (igazolás). Az állítás igaz volta, a benne való hit és a levezetés-igazolás külön-külön szükséges és együtt elégséges feltételei a tudásnak adott esetben. Azonban Edmund Gettier szerint a fenti feltételek nem elégségesek ennek bizonyítására (Gettier-eset). Ugyanis megeshet, hogy az állítás igaz volta és az igazolás között pusztán véletlenszerű a kapcsolat. Tökéletes bizonyosságot a tudás terén nem érhetünk el.

Jean-François Lyotard a tudásformák osztályozása kapcsán megkülönbözteti a tudományos és a technikai tudást.10 Az általa megfogalmazott kérdés abban rejlik, hogy a tudás felhalmozódásának formáját vitatja, még akkor is, ha az épp a tudást érinti. Ennek mutatói, hogyan történik maga a felhalmozódás. Ennek megfelelően ez a folyamat olyan jellemzőkkel írható le, mint periodikus / egyenletes, folytonos / nem folytonos, egységes / konfliktusokkal terhelt.
A lyotard-i megközelítés szerint a felosztás a tudományos tudás és a narratív tudás karakterjegyei szerint képzelhető el. A tudományos kijelentés annak a szabálynak van alárendelve, hogy a kijelentésnek prezentálnia kell a feltételek olyan összességét, amely alapján tudományos kijelentésként elfogadják.

A megismeréstudomány szerint a tudás kategorizálható a bizonyosság szintje szerint is. A „tudományos tudás” és a „semleges nyelven” történő kifejezésmódok megkülönböztetése során alapvető a tudás forrása, hogy honnan szerezzük ismereteinket. A megismeréstudomány szerint az észlelhető konkrét dolgokról szerzett ismeretek és az elvonatkoztatott dolgokról szerzett ismeretek különbsége – a hiedelem (belief) és igaz tudás (knowledge) megkülönböztetése. „A boszorkányokról és az elektronokról való tudásunk egyaránt mentális reprezentáció.”11 S ami sem az igaz tudás, sem a hiedelem kategóriájába nem sorolható, az az érzelem. Érzelemként osztályozzuk azokat a motívumokat, amelyekkel az emberek magasabb szintű viselkedését magyarázzuk. Ryle elmélete alapján érzelmen értjük a hajlandóságot, az izgalmat, a hangulatot is. Brückner János elgondolása szerint a poszt-internet kor sajátossága, hogy a körülöttünk levő tárgykultúra elemeit antropomorfizálja – s valójában, ahogy a tárgyak emberi tulajdonságokkal lesznek felruházva, az ágensek teste/lelke/lénye funkcióját veszíti: „helyettesítő papírbábuk tömege hoz létre egy üres, de antropomorf teret, amely saját, identitását vesztett testünkkel szembesít”.12

A bizonyosság foka szerint az ismeretek, a tudás felosztható a tapasztalati úton szerezett és a leírások alapján szerzett ismeretekre. Meglepő, de igazságfogalmunk eredetileg abból ered, hogy el akarjuk hinni azt, ami igaz. Ami erről elmondható, az leginkább csupán az, hogy (i) hinni akarunk abban, ami igaz, de nem tudjuk mi az igazság; (ii) minél inkább bízunk egy állításban, annál inkább el is hisszük, hogy igaz; (iii) abból ered igazságfogalmunk, hogy hiteink eltérő erősségűek.
A kognitív tudomány megközelítése szerint a tudás felosztható úgy is, hogy propozicionális, készség jellegű vagy képi tudás.(2. kép)

A propozíciós tudás határa, hogy nem tudunk végtelen mennyiségű propozíciót értelmezni, továbbá nincs végtelen időnk, és nem tudunk végtelen mennyiségű propozíciót sem kezelni. Ez egy végtelen függvényviszony, amely bizonyos részekre bontható (Pléh Csaba), éppúgy, mint a hosszú szavak.
A klasszikus kognitív tudomány oda teszi a hangsúlyt, hogy ami nem írható le véges számú kijelentéssel, az nem lehet tudományos vizsgálat tárgya. Így felmerül a kérdés azokkal az élményszerű analóg reprezentációkkal kapcsolatban is, amelyeket legáltalánosabban képeknek szoktunk nevezni.

E felvetése alapján a megismeréstudománynak, a hermeneutika által felvetett kérdések, a művészettörténet, a fotótörténet, az esztétika és a látás történetének vizsgálati szempontjai is megkérdőjelezhetőek lennének. A klasszikus kognitív tudományhoz képest a megengedőbb irányzatok azonban elnézőek ezekkel a diszciplínákkal. A képi tudás a propozíciókban megfogalmazott informá­cióknak az érzetminőséggel együtt való teljessé tétele. Perneczky Géza szerint „objektívebb képet adnak a művészek, akik egy pillanatra kívül kerülnek a világon, és onnan visszanézve nem önmagukat pillantották meg, hanem a világ egy aspektusát vették észre. A világ valószínűleg csak önmagát nyújtja, és a legtöbb, amit eddig megtudhattunk róla az, hogy ilyen aspektusai vannak.”13

Bibliográfia

Bätschmann, Oscar: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába, Képek elemzése, ford. Bacsó Béla és Rényi András, Budapest, Corvina Kiadó, 1998.

Brückner János: Kézzelfogható információátadás a poszt-internet korban, http://studio.c3.hu/containera/ (Utolsó letöltés: 2015. 09. 02.)

Florenszkij, Pavel: Az ikonosztáz, ford. Kiss Ilona, Budapest, Typotex Kiadó, 2005.

Kampis György: Az elme dinamikus modelljei, ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék, http://hps.elte.hu/~gk/Publications/LK.html (Utolsó letöltés: 2015. 09. 01.)

Kästner, Eric: Mi újság volt tegnap? ford. Nemeskürty Harriet, Budapest, Polgart Könyvkiadó, 2001.

Lyotard, Jean-François: A posztmodern állapot, in Habermas, Jürgen – Lyotard, Jean-François – Rorthy, Richard: A posztmodern állapot, ford. Bujalos István, Orosz László, Budapest, Századvég Kiadó, 1993, 7–91.

Németh Dezső: Posztmodern gondolkodás és a preinformációs kor, http://www.kislant.hu/kis-lant/essze/posztmodern-gondolkodas-es-a-preinformacios-kor.html (Utolsó letöltés: 2015. 09. 02.)

Perneczky Géza: Csipkebokorgyújtogatók, in Bán András – Forgács Péter (szerk.): Vizuális antropológiai kutatás, Munkafüzetek, I, Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1984.

Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba, Budapest, Typotex Kiadó, 2003.