Az istenanya-kultusz Ráckevén
Adalékok a ráckevei szerb templom védőszentjének ikonográfiájához
Miskei Antal
Az al-dunai Keve városát és a környező falvakat (Bálványos, Szkorenovc) elhagyó telepesek 1440-ben I. Ulászló király (1440–1444) engedélyével a Csepel-sziget délkeleti részén szálltak meg. A főként kereskedelemmel, kézműiparral foglalkozó „rácok” kezdetben ideiglenes szállásnak tekintették új lakóhelyüket, az egykori Szentábrahámtelkét. Álláspontjuk azonban az 1460–1470-es évek fordulóján gyökeresen megváltozott. Az Oszmán Birodalom balkáni terjeszkedése miatt ugyanis visszaköltözési szándékuk elvesztette értelmét, így a menekültek – papjaikkal, szerzeteseikkel együtt – a végleges itt tartózkodás mellett döntöttek. Az elöljárók vélhetően ekkor határozták el, hogy az időközben mezővárosi rangra emelkedett Kiskevén (a mai Ráckevén) saját költségükön felépíttetik a település plébániatemplomát.
A szerb templom felépítése
A ráckevei Istenanya Elszenderedése-templom Magyarország egyetlen bizánci liturgiájú, késő gótikus stílusú, hálóboltozattal fedett egyházi épülete. (1. kép) Legkorábbi hiteles ábrázolása Luigi Ferdinando Marsigli (1658–1730) 1726. évi térképén figyelhető meg.
A kolostortemplomnak először a sokszögben záródó főhajója készült el.
A munkálatok vélhetően 1487-ben fejeződtek be. Skarica Máté adata azért tűnik hihetőnek, mert a hálóboltozat szerkezete és a bordák profilozása nagy hasonlóságot mutat a Mátyás király (1458–1490) idejében tevékenykedő budai kőfaragó műhely egyéb munkáival, mint például a visegrádi királyi palota kerengőjének (1484), a Margit-szigeti domonkos apácakolostor refektóriumának és a pannonhalmi bencés apátság kerengőjének boltozatával (1486).
A második periódusban épült a közeli harangtorony alsó szintje és a templom déli oldalához csatlakozó két oldalkápolna, amelyek közül a keletinek Keresztelő Szent János, a nyugatinak Szent Kozma és Szent Damján a védőszentje. A pareklészionok boltozata és csúcsíves ablakkeretei gótikus stílusúak, míg a különálló torony alsó szintje, valamint a Keresztelő Szent János-kápolna ajtóbejárata, amelynek faragása az 1510-es évekre tehető, az itáliai mestereknek köszönhetően kora reneszánsz stílusjegyeket visel magán.
A templom védőszentje
A keresztény kultúrkörben bevett szokás, hogy az egyházi intézményeket valamelyik szent égi oltalmába ajánlják. Nem kivétel ez alól a ráckevei szerb templom sem, amelynek búcsúja napjainkban augusztus 28-án kerül megrendezésre. Ezen a napon a pravoszláv hívek a 6. század vége óta a Szentséges Istenanya földi elszenderedését és lelkének mennybevitelét (koimészisz; dormitio Mariae) ünneplik.
Első hallásra furcsának tűnhet, hogy az anyavárosban, vagyis az al-dunai Kevén valószínűleg nem augusztus 28-ára esett a templom búcsúja. Legalábbis ezt engedi sejtetni Zsigmond király (1387–1437) 1405. április 25-én kiadott oklevele, amely szerint a délvidéki település országos vásárai minden év július 2-án kezdődtek a Szűz Mária-templom körül.
A keleti hagyomány úgy tartja, hogy az 5. század derekán két előkelő testvér, Galvin és Kandid a galileai Názáretben megtalálta a Szentséges Istenszülő köpenyét/palástját, s azt titokban Konstantinápolyba vitte. A birodalom fővárosába érkezve a fivérek a szent ruhadarabot átadták I. León bizánci császárnak (457–474), aki a Blakhernai-templomhoz egy relikviakápolnát építtetett, s ott I. (Szent) Gennádiosz pátriárkával elhelyeztette a felbecsülhetetlen értékű ereklyét. Erről az eseményről – I. (Szent) Phótiosz konstantinápolyi pátriárka 860. évi rendelete értelmében – évszázadokon keresztül július 2-án emlékezett meg az ortodox egyház.
Az al-dunai Kevéről elköltözött szerbek Csepel-szigeti lakóhelyükön nem az Istenanya palástjának elhelyezése (július 2.), hanem a Szent Szűz elszenderedése ünnepét (augusztus 15., a Gergely-naptár bevezetése után: augusztus 28.) állították vallásos életük középpontjába. Írott forrásokkal ugyan nem támasztható alá, de erős a gyanú, hogy a változást az új település plébániatemplomának felszentelése idézte elő. A két ünnep és a hozzájuk kapcsolódó kultikus hagyomány azonban nem ment feledésbe, sőt, a római rítusú népcsoportokkal való együttélés tovább színesítette a „kevei rácok” magukkal hozott szellemi hagyatékát.
A templom kifestése
A ráckevei ortodox templom falképeinek három rétege különíthető el. Az első réteg az 1580-as évek előtti időkből származik. Az akkor készült képek freskók, szemben a második (17. század vége – 18. század eleje) és a harmadik periódus (1765–1771 között) falképeivel, amelyek szekkók.
Az épület ma is látható, kb. 900-1000 m2-nyi felületet befedő festmények Moszkopolisz (ma Voskopojë, Albánia) környékéről és Észak-Épeirosz más városaiból (Kozáni, Sziatiszta) érkezett mesterek alkotásai. Vezetőjük, a makedovlach (cincár) származású Theodor Szimeonov Gruntović két szerződést is kötött Isaija Stefanović főapáttal. Az 1765. április 29-i egyezség, amelynek értelmében 1000 forint járt a mestereknek fizetség gyanánt, a templomhajó falképeinek a kifestésére, az 1770. május 24-i megállapodás pedig az ikonosztázion táblaképeinek az elkészítésére vonatkozott. (2. kép) Ez utóbbi egyezmény 650 forintot irányzott elő a munka teljesítéséért. Emellett Theodor Szimeonov ígéretet tett arra is, hogy a Szent Kozma és Damján-kápolna szekkóit ingyen elkészíti. A fogadalom csak részben valósulhatott meg, mert a helyi kolostor elöljárója 1768-ban egy ismeretlen festőnek 250 forintot fizetett ki a nevezett kápolna falainak átfestéséért.
Theodor Szimeonovot és társait minden bizonnyal a helyi makedovlach–görög kalmárok hívták Ráckevére. Ezt a feltevést megerősíteni látszik, hogy az egyházközség akkori gondnoka, a templom felújítását anyagilag is támogató Thémiosz Gianotisz éppúgy a Balkán-félsziget déli–délkeleti részéről származott, mint a mezőváros dúsgazdag kereskedőinek tekintélyes hányada.
A templom szekkói az oldalfalakon három szintet képezve alkotnak egységes rendszert. A legalsó, ún. lábazati szintet – az Ohrid melletti Szent Naum kolostortemploméhoz hasonlóan – vörös, zöld és sárga színekből kevert márványminta utánzat szegélyezi. A középső szint alsó mezejében a földi egyház szentjeinek egész alakos képmásai tűnnek fel, többségükben vértanúk és szerzetesek, fejük körül dicsfénnyel. Ezt követi a középső szint középső mezeje, ahol boltszakaszonként négy darab, kör alakú keretbe ágyazott büszt foglal helyet. A középső szint felső mezejének képei közismert evangéliumi jelenetek, s ikonográfiai szempontból igen hangsúlyos részét képezik az épületnek.
A legfelső szint félkörívében negyven ábra vehető ki, de több mint egynegyedük beazonosíthatatlan, mivel a nevek erősen megkopottak, vagy már nem is látszanak.
Istenanya-ábrázolások
A három-öt festő, egy fafaragó és néhány segéd alkotta „moszkopoliszi zógrafok” az ún. posztbizánci stílust követték. Szekkóikon kitüntetett figyelmet kapott a templom védőszentjének, az Istenanyának az alakja.
A keresztény teológiában és vallási kultuszban Szűz Mária személyét nagy tisztelet övezi. Jézus anyjának szentséges (panagia) jelzője onnan ered, hogy ő tekinthető a legmagasabb rendű példájának az Isten és a szabad akaratú ember együttműködésének (synergia).
A Mária-kultusz biblikus alapját Lukács evangéliumának elbeszélése képezi. Józseffel való jegyessége idején az Úr Gábriel arkangyal révén tudatta Máriával, hogy a Szentlélek által fiút fogan, akit Jézusnak fog nevezni (Lk 1,26-38). A Szent Szűz Jézus Krisztusnak, az emberiség Megváltójának adott életet. Az ókeresztény egyházatyák a 431. évi epheszoszi zsinaton megfogalmazták Mária istenanyaságát (Mater Dei), istenszülői (Theotokosz; Dei Genetrix) mivoltáról szóló tanítást, az 553. évi II. konstantinápolyi zsinaton pedig kimondták az Üdvözítő anyjának örökszüzességét (Aeiparthenosz). Mária a szülés előtt, a szülés közben és a szülés után is megőrizte tisztaságát. Világra jövetelével Krisztus nem elvette, hanem megszentelte anyja szűzi érintetlenségét.
A bizánci művészetben Máriát többféleképpen ábrázolták. A leggyakoribb képtípusok a következők:
Hodégétria/Hodigitria („Útmutató”): a félalakos, egyenes testtartású Istenanya enyhén balra fordul, jobbjával a bal karján lévő Gyermekre mutat. Az egész alakos, szintén enyhén jobbra forduló kis Jézus jobb kezét áldásra emeli, baljában zárt irattekercset fog, ami az Isteni Igét (Logosz) tartalmazza. Az 5. század óta ismert kompozíció a konstantinápolyi Hodégon-kolostorról kapta nevét, ahol a hagyomány szerint a Lukács evangélista által festett eredeti Mária-képet őrizték. Az egyházi intézmény Bizánc 1453. évi ostromakor pusztult el.
Nikopoia („A győzelem szülője”): álló, egyenes testtartású, szembe néző Istenanya a középtengelyben szintén szembe néző, ülő, jobbjával áldást osztó, baljában könyvtekercset tartó Emmánuellel (kicsinyített felnőtt Krisztussal). Mária itt nem hordozza a Fiát, hanem csupán a lábát és a vállát érinti. A korai ikonokon – sinai Szent Katalin-kolostor (6. század), római Santa Maria in Trastevere (8. század eleje) – is gyakran előforduló képtípus azért figyelemre méltó, mert nem az anya–gyermek kapcsolatot fejezi ki, hanem az Ige megtestesülésére utal. Az Ige maga Krisztus, anyja a világ győzelmes királynője. Amennyiben a Szent Szűz trónuson ül, akkor ő a trónoló Istenanya.
Platütera („Tágasabb”): álló, egyenes testtartású, nem egész alakos, szembe néző, széttárt karú Istenanya, előtte a Gyermek mellképe, rendszerint pajzsba foglalva. Az Izajás próféta jövendölését (Iz 7,14) megjelenítő kompozíció egy bizánci Mária-himnusz szövegére utal („Méhed tágasabb, mint az ég”), s azt érzékelteti, hogy a Szent Szűz még az égnél is hatalmasabbat, a Mennyei Atya Fiát fogadta méhébe. Ebben az összefüggésben válik érthetővé a pajzs világmindenséget betöltő szerepe. (3. kép)
Eleusza („Irgalmas”, „Könyörgő”): a meghatódott Istenanya. A Gyermek anyjához bújik, s arcát szeretettel az arcához érinti. Jobb kezében könyvtekercs, baljával átöleli az Istenszülő nyakát.
Pelagonitissza: Szűzanya a játszadozó Gyermekkel. A félalakos Mária karján tartja a Gyermeket, aki háttal van a kép nézőjének, de visszatekint rá, és arcát az Istenszülő állához érinti. A kis Jézus egyik kezével átöleli anyját, másik keze Mária arcához nyúl.
Zóodokhosz Pégé („Életadó forrás”): eredetileg félalakos, imádkozó Istenanya, előtte a kép középtengelyében a szintén félalakos, áldást osztó Emmánuel helyezkedik el. Mária az élő víz forrása, méhe az Ige megtestesülésének szent helye.
Galaktotrophusza („Tejjel tápláló”): a Gyermeket tejével tápláló Istenanya.
Blakherniotissza: álló, egész alakos, szembe néző, kezét könyörgésre széttáró Istenanya, aki az emberiségért imádkozik.
Paraklészisz: a félig elfordult Mária – olykor a Gyermek nélkül – egyik kezét a keblére teszi, másik kezében hosszan kibomlott könyvtekercsen Krisztussal folytatott párbeszéde olvasható.
A ráckevei ortodox templom védőszentjének élettörténetét – pontosabban annak három fontos mozzanatát – a pronaosz északnyugati falmezőjének felső boltszakasza mutatja be. (4. kép) Alul jobb oldalon: az Istenanya születése. Az ágyon Szent Anna ül, mögötte férje, Szent Joachim térdel, mellette három asszony tartózkodik. A csecsemő Mária pólyában fekszik az ágy lábánál. A jelenet meghitt hangulatot áraszt.
Alul baloldalon: az Istenanya elszenderedése. A képtípus legkorábbi ábrázolásai Palesztinából és Szíriából kerültek elő. A jeruzsálemi hagyományban gyökerező ünnepet, bár nincs evangéliumi alapja, a Bizánci Birodalomban Maurikios császár (582–602), Rómában I. (Szent) Sergius pápa (687–701) rendelte el hivatalosan. A ravatalon csukott szemmel az Istenszülő fekszik, mögötte középen Krisztus áll, körülötte az apostolok – előtérben a tömjénező Szent Péter és a „hidegágyat” megragadó Szent Pál –, valamint két, név szerint meg nem nevezett püspök. Könnyen lehetséges, hogy Dionüsziosz Areopagita (5-6. század) és Damaszkuszi Szent János (645–754) – esetleg Hierotheosz és Timotheosz mint apostol-tanítványok – a kérdéses személyek. A Krisztus balján látható bepólyált, dicsfénnyel övezett csecsemő az elhunyt lelke. Angyalok nincsenek a képen. A művész a kép alján megörökítette azt az eseményt, amikor a zsidó pap, Jephoniasz (Afóniás) megpróbálta felborítani az Istenanya ravatalát, ám az Úr haragvó angyala kardjával levágta mindkét kezét. Később Péter apostol imáinak hatására a csonkok összeforrtak, s a bűnös ismét egészségesen használhatta végtagjait.
Felül: az Istenszülő az apostolok szeme láttára a mennybe emelkedik. Az apokrif iratok szerint Krisztus nem engedte át anyja testét az enyészetnek, hanem magához vette, ezért az apostolok később, amikor a hitetlenkedő Tamásnak meg akarták mutatni az elhunyt Máriát, üresen találták a sírt.
A (poszt)bizánci művészet elfogadta az egyházi tradíciót, ám a műalkotásokon a testi mennybevétel helyett inkább az Istenanya lélek szerinti mennybevitelét igyekezett megjeleníteni.
A 18. század második felében Ráckevén tevékenykedő balkáni mesterek eltértek a megszokott sémától és fontosnak tartották, hogy az általuk készített szekkón bemutatásra kerüljön az Istenszülő mennybe emelkedésének eseménye is. Talán nem tévedünk nagyot, ha feltesszük, hogy döntésükre a barokk kor vallásos szemlélete is hatást gyakorolt.
A Szentséges Istenanya királynői méltóságának ábrázolása az ikonosztázionon és az Istenanya-trónus felső részén érhető tetten. A rendkívül igényesen megmunkált kék színű trónus legfőbb értéke a 17. században faragott csodatévő Istenszülő-ikon, amelynek ezüst rátétei – beleértve a koronát is – a 18. század második feléből valók. Jézus anyja három aranycsillaggal (egy a homlok felett, kettő a vállon) díszített bíbor színű palástot visel, fejét ezüst dicsfény övezi. Az oltáron egy-egy oszlop és két-két korinthoszi oszlopfőkkel ellátott pillér tartja a főpárkányt. A baldachint félkupola fedi, tetején festett, aranyozott kereszttel. Az oltár kétlépcsős dobogóját bábos kerítőrács veszi körül. A kék szín Mária istenanyaságát, a bíbor az iránta megnyilvánuló tiszteletet, míg a három aranycsillag a mennyei fényt és az örök szüzességet (szülés előtt, szülés alatt, szülés után) jelképezi. Az ezüst rátétek az Üdvözítő anyjának mindenkor segítő és oltalmazó szerepkörét hangsúlyozzák. (5. kép)
A Dávid király nemzetségéből származó Máriának az angyali üdvözlet során Gábriel arkangyal véget nem érő királyi széket ígért (Lk 1,33). A Jelenések Könyvének „Napbaöltözött Asszonya” fején tizenkét csillagból álló koronával jelenik meg az égbolton, amikor egy vörös sárkány előbukkan, hogy születendő gyermekét felfalja (Jel 12,1-4).
Az ikonosztázion királykapuja feletti hegedűtok vagy lant alakú ikon
– akárcsak a trónus felső mezejének festménye – az Istenanya megkoronázását ábrázolja. A nyugat-európai művészetben a 12. század folyamán jelentek meg először a témát feldolgozó művészeti alkotások. A Ráckevén dolgozó zógrafok úgy festették meg a szóban forgó képet, hogy rajta Krisztus nem egyedül, hanem a Teremtő Atyával felhőn ülve, a galamb formájában lebegő Szentlélek társaságában készül az Istenszülő fejére helyezni a mennyei dicsőség jelvényét.
A Keresztelő Szent János-kápolna nyugati falát egy nagyméretű szekkó, a Jessze-fa – Krisztus őseinek családfája – borítja be. Jézus nemcsak Isten Fia, a második isteni személy, hanem Dávidnak, Izrael királyának is az utóda.
A fekvő Jessze testéből szőlőindák futnak fölfelé, és összesen 26 tondót alkotnak.
A feliratok kopottsága miatt az ábrázolt szentek közül Náhum, Elizeus, Keresztelő Szent János („Előhírnök”), Joel, Malakiás, Izajás, Szofoniás, Dávid, Salamon, Dániel, Sámuel és Áron neve vehető ki. A fa csúcsán az Istenanya-kép érintkezik a borda csúcsívével. A Jessze-fa alatti boltmezőben egész alakos szentek – Szent Prokopiosz, Szent György, Szent Demeter, Szent Pantaleon stb. –
képmásai sorakoznak. Az Istenszülő bíbor palástján ismét felbukkan a három darab, nyolcágú ezüst csillag, akárcsak az Orvosszentek-kápolna keleti falának egyik festményén. A nyolcas szám az élet újrakezdését, az ezüst (fehér) Mária tisztaságát szimbolizálja. Az ég és a föld között közvetítő Istenanya fátylán a nyolcágú csillag négyes osztása Krisztus keresztjére vonatkozik. Az Üdvözítő a Szentlélektől fogant, Ő a „második Ádám”, aki kereszthalálával új teremtést indított el. Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében Ádám tettéhez a bűnt és a halált, míg Krisztuséhoz a megigazulást és az életet társítja (Róm 5, 12–21). Az első emberpárban valamennyi halandó vétkezett, s a bűn következménye a szenvedés, a halál lett. Krisztus azonban megváltó keresztáldozatával minden földi ember nevében lerótta az elégtételt, s elnyerte az örök élet dicsőségét. Az üdvtörténet lényegét a korinthusiakhoz intézett levél így összegzi: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.” (1Kor 15,22). (6. kép)
A szerb templom nyugati falát az utolsó ítélet jelenet tölti ki. A kompozíció tengelyét a mandorlában ülő Krisztus alakja uralja, aki a római hagyományoknak megfelelően baljával felfelé (kegyelmező kéztartás), jobbjával lefelé (elítélő mozdulat) mutat. A Megváltó mellett az Istenanya és Keresztelő Szent János könyörgő testtartásban kér bocsánatot az emberiség bűneire (Deészisz). (7. kép) Kétoldalt a tizenkét apostol képmása, háttérben az angyalok kara látható.
A három fő alak alatt az Úr oltára és a megváltás eszközei – kereszt, töviskorona, lándzsa, spongya – jelennek meg két angyal társaságában. Az oltáron nyitott evangéliumos könyv helyezkedik el, amelyen ismét feltűnik a Szentlélek fehér galamb formájában. Az angyalok lábainál Ádám és Éva térdepel.
Etnikai-felekezeti tarkaság – sokszínű művészet
Az al-dunai Keve telepesei által 1440-ben életre hívott Ráckeve, amely az újkorban a Csepel-szigeti királyi uradalom központjának számított, az idők folyamán számos népcsoportnak adott otthont. A török korszak összeírásai arról árulkodnak, hogy a hászváros lakóinak többségét a 16. században már a magyarság tette ki.
A Rákóczi-szabadságharc befejeződése után az etnikai viszonyok alig módosultak. A mezővárosi társadalom elenyésző hányadát alkotó szerbek, görögök és makedovlachok többnyire a kézműipari termelésben és az áruforgalom lebonyolításában jeleskedtek. Alacsony gyermekvállalási kedvük, a szerényebb anyagi helyzetű magyarság számbeli fölénye, valamint a római katolikus német telepesek bevándorlása következtében asszimilációjuk felerősödött, s elmagyarosodásuk a 18. században feltartóztathatatlanul haladt előre.
A magyar és német ajkú lakossággal való tartós együttélés azt eredményezte, hogy a ráckevei pravoszláv hívek keleti elemekkel átitatott szakrális művészetét alkalmasint nyugati hatások is érték. A barokk kor szellemiségének kisugárzása azonban csak és kizárólag a posztbizánci ikonográfián fedezhető fel, az ortodoxia hittételei természetesen változatlanok maradtak. Az Istenanya Elszenderedése-templom szekkóinak különlegessége tehát egyrészt – a mezőváros etnikai–felekezeti sokszínűségéből adódóan – a különböző népcsoportok kultúrájának egymásra hatásával, másrészt a korábbi falképek változatlan formában történt átfestésével magyarázható. Ez utóbbi változat lehetőségét még abban az esetben sem szabad elvetnünk, ha feltevésünk alátámasztására egyelőre semmilyen konkrét bizonyíték nem áll rendelkezésünkre.
Bibliográfia
Angold, Michael: Bizánc, Híd az ókor és a középkor között, Budapest, General Press Kiadó, 2001.
Ács Pál (s. a. rend.): Régi Magyar Költők Tára, XVI. századbeli magyar költők művei, 11. kötet, 1579–1588, Budapest, Akadémiai Kiadó – Orex Kiadó, 1999.
Bartók István: Mennyek Királynője, Budapest, Helikon Kiadó, 2005.
Berki Feriz (szerk.): Az orthodox kereszténység, Budapest, Egyetemi Nyomda, 1975.
Bérczi László: Ráckeve, Szerb templom, Budapest, TKM Egyes Kiadó, Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 402., 1991.
Biedermann, Hans: Szimbólumlexikon, ford. Havas Lujza, Körber Ágnes, Budapest, Corvina Kiadó, 1996.
Davidov, Dinko: Ikone Srpskih crkava u Madjarskoj, Novi Sad, Matica Srpska, 1973.
Davidov, Dinko: Ikonen der Zographen aus Moshopolje in uő: Srpski Kovin (Ráczkeve) in Ungarn, Balkan Studies, 1983/24, 355–364.
Davidov, Dinko: A magyarországi szerb festészet, Ars Hungarica, XVI. évfolyam, 1988/1, 89–117.
Davidov, Dinko: Spomenici Budimske Eparhije, Beograd, Matica Srpska, 1990.
Dávid Katalin: A teremtett világ misztériuma, Bibliai jelképek kézikönyve, Budapest, Szent István Társulat, 2002.
Diós István: deészisz, in uő (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon, II. kötet, Bor–Éhe, Budapest, Szent István Társulat, 1993, 554–555.
Diós István: Mária ábrázolása, in uő: (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon, VIII. kötet, Lone–Meszl, Budapest, Szent István Társulat, 2003, 634–641.
Diós István: Mária megkoronázása, in uő: (főszerk.): Magyar Katolikus Lexikon, VIII. kötet, Lone–Meszl, Budapest, Szent István Társulat, 2003, 661–662.
Emminghaus, Johannes H.: Marienbild, in Josef Höfer – Karl Rahner (szerk.): Lexikon für Theologie und Kirche, Band 7., Freiburg, Verlag Herder, 1986, 58–62.
Entz Géza: Ráckeve, in Dercsényi Dezső (szerk.): Pest megye műemlékei, II. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, Magyarország műemléki topográfiája V, 1958, 7–40.
Faludy Anikó: Bizánc festészete és mozaikművészete, Budapest, Corvina Kiadó, A festészet nagy korszakai, 1982.
Foerk Ernő: A szerb-ortodox templomtípus fejlődése, A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyének havi füzetei, IV. évfolyam, 1927/9–10, 91–109.
Gerő László: Magyar műemléki ABC, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1984.
Hallensleben, Horst: Das Mb. der byz.-ostkirchl. Kunst nach dem Bilderstreit, in Engelbert Kirschbaum (szerk.): Lexikon der christlichen Ikonographie, Band 3, Rom–Freiburg–Basel–Wien, Herder Verlag, 1971, 161–178.
Haustein-Bartsch, Eva: Ikon, ford. Seres Bálint, Budapest, Vince Kiadó, Taschen, 2009.
Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546–1590. évi összeírásai, Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok, Budapest, Pest Megyei Levéltár, Pest megye múltjából 6, 1985.
Lechner, Gregor Martin: Maria, in Klaus Wessel – Marcell Restle (szerk.): Reallexikon zur byzantinischen Kunst, Band VI, Stuttgart, Hiersemann, 2005, 30–95.
Lévay Mihály (szerk.): Szűz Mária élete, tisztelete, szenthelyei legendái, Budapest, Franklin Társulat, 1935.
Magdics István (kiadó): Diplomatarium Ráczkeviense, Ráczkevei Okmánytár, Székesfehérvár, Számmer Kálmán „Vörösmarty” czímű Könyvnyomdája, 1888.
Medaković, Dejan: Putevi Srpskog Baroka, Nolit Beograd, 1971.
Mimouni, Simon Claude: Dormition et Assomption de Marie, Histoire des traditions anciennes, Paris, Beauchesne, Théologie historique 98, 1995.
Miskei Antal: A ráckevei szerb ortodox templom, Ráckeve, Sophia Nostra Kiadó, 2008.
Miskei Antal: Egy királyi mezőváros születése a 15. század derekán (Adalékok Ráckeve középkori történetéhez), in Bartók Béla – Gebei Sándor – Makai János (szerk.): Történészként a katedrán, Tanulmányok Nagy József 80. születésnapjára, Eger, Lyceum Kiadó, 2009, 11–21.
Miskei Antal (ford.): Ráckevei okmánytár, Oklevelek és iratok (15–17. század), Ráckeve, Árpád Muzeális Gyűjtemény, Ráckevei Múzeumi Füzetek 7, 2015.
Molnár Albert – Németh Lajos – Voit Pál (szerk.): Művészettörténeti ABC, Budapest, Terra Kiadás, 1961.
Molnár C. Pál: Monumentális festészet, in Solymár István (s. a. rend.): A képzőművészet iskolája, I. kötet, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, 1979.
Myslivee, Josef: Tod Mariens, in Engelbert Kirschbaum (szerk.): Lexikon der christlichen Ikonographie, Band 4., Rom–Freiburg–Basel–Wien, Herder Verlag, 1972, 333–338.
M. Kiss Pál: Művészetről mindenkinek, Budapest, Corvina Kiadó, 1966.
Nagy Márta: Ortodox falképek Magyarországon, Budapest, Dunakönyv Kiadó, 1994.
Nagy Márta: Ortodox ikonosztázionok Magyarországon, Debrecen, Szerzői kiadás, 1994.
Nagy Márta: A magyarországi görög diaszpóra egyházművészeti emlékei, I. Ikonok, ikonosztázionok, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998.
Nagy Márta: Ikonfestészet Magyarországon, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000.
Onasch, Konrad: Liturgie und Kunst der Ostkirche in Stichworten, Leipzig, Koehler und Amelang, 1981.
Os, H. W. van: Krönung Mariens, in Engelbert Kirschbaum (szerk.): Lexikon der christlichen Ikonographie, Band 2, Rom–Freiburg–Basel–Wien, Herder Verlag, 1970, 671–676.
Petković, Sreten: Živopis crkve uspenja u Srpskom Kovinu (Raczkeve-u), Zbornik za društvene nauke, Novi Sad, Matice srpske 23, 1959, 46–73.
Peyfuss, Max Demeter: Die Druckerei von Moschopolis, 1731–1769, Buchdruck und Heiligenverehrung im Erzbistum Achrida, Wien–Köln, Böhlau Verlag, Wiener Archiv für Geschichte des Slawentums und Osteuropas, 1989.
Peyfuss, Max Demeter: Ein Wiener Kupferstich aus dem Jahre 1767, in Dejan Medaković (szerk.): Zapadno-evropski barok i vizantijski svet – Zbornik radova sa naučnog skupa održanog od 10. do 13. oktobra 1989, Beograd, SANU, Odeljenje istorijskih nauka: knj. 18, 1991, 245–254.
Ruzsa György: Az ikonfestészet lexikona, Budapest, Corvina Kiadó, 2014.
Sachs, Hannelore – Badstübner, Ernst – Neumann, Helga: Christliche Ikonographie in Stichworten, Leipzig, Koehler und Amelang, 1973.
Schiller, Gertrud: Ikonographie der christlichen Kunst, Band 4., 2., Gütersloh, Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn, 1980.
Seibert, Jutta (szerk.): A keresztény művészet lexikona, ford. Harmathné Szilágyi Anikó, Budapest, Corvina Kiadó, 1986.
Shoemaker, Stephen J.: Ancient Traditions of the Virgin Mary’s Dormition and Assumption, Oxford, University Press on Demand, 2006.
Skrobucha, Heinz: Das Marienbild in Russland, in Engelbert Kirschbaum (szerk.): Lexikon der christlichen Ikonographie, Band 3., Rom–Freiburg–Basel–Wien, Herder Verlag, 1971, 178–181.
Somogyi Árpád: Későbizánci hagyományok a magyarországi pravoszlávok építőművészetében, Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, IV. kötet, 1960/1-2., 61–94.
Somogyi Árpád: Kunstdenkmäler der Griechischen Diasporen in Ungarn, Thesszaloniki, Etaireia Makedonikón szpoidón idrima meletón Herszonészoi toi aimoi 121., 1971.
Szilárdfy Zoltán: Mária-kegyképek a székesfehérvári egyházmegyében, in Füzes Ádám – Legeza László (szerk.): Memoriae tradere, Tanulmányok és írások Török József hatvanadik születésnapjára, Budapest, Mikes Kiadó, 2006, 537–557.
Wellen, Gerard A.: Das Marienbild der frühchr. Kunst, in Engelbert Kirschbaum (szerk.): Lexikon der christlichen Ikonographie, Band 3., Rom–Freiburg–Basel–Wien, Herder Verlag, 1971, 156–161.
