Rituális események megjelenése
Euripidész műveiben

Schiller Vera

Euripidész drámáiban az istenek szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, drámáinak főszereplői a független, cselekvéseikért felelős emberek.1 Jean Carrière materialistának nevezi őt, akinél a mítoszok a valóság allegórikus kifejezései.2 Kerényi Károly szerint a görög lét euripidészi sorsszakaszán az embervilág csak emberi, különváltak tőle az istenek.3 Az istenek, illetve az általuk képviselt erők Ritoók Zsigmond megfogalmazása szerint „kiszámíthatatlanok, megoldást hoznak vagy cserben hagyják a főszereplőt, megmentenek vagy elpusztítanak”.4 „Az istenek beavatkoznak az ember életébe, kilépnek abból, de ez teljesen független az emberi cselekvéstől. Isteni és emberi cselekvés két külön vonal. (…) Az ember csak magára hagyatkozhatik.”5 Euripidész istenábrázolásai azonban nem jelentik azt, hogy ezzel nagyon eltávolodott volna a korabeli vallásos felfogástól. Hiszen Akhileusz már az Iliászban kijelenti, hogy akit szeretnek az istenek, annak jót és bajt is ad Zeusz, akit viszont nem, azt csak baj éri.6

Euripidész drámáiban valóban emberi problémákat, emberi helyzeteket ír le a mítoszok témáiból (nem mindig a legismertebb variánst alkalmazó) összeállított művei révén. Drámáinak nem annyira ismert oldala azonban az, hogy a drámák záróképeiben, prológusaiban vagy egy-egy szereplő megjegyzése alapján rituális események jelennek meg.

Ezek egy része rituális ünnepségeket ír le. Két drámában, az i. e. 431-ben, a nyolcvanhetedik olümpia első évében bemutatott Médeiában és az i. e. 428-ban, a nyolcvanhetedik olümpia negyedik évében bemutatott Hippolütoszban ezek lezárják a véres cselekménysort, mintegy kárpótlást adva az elhunytaknak. (Euripidész tragédiái közül e kettő azon kevesek közé tartozik, amelyeknek születési időpontja egyértelmű.7) A Médeia című dráma záróképében a deus ex machinaként sárkányfogaton távozó, a saját keze által meggyilkolt gyermekeit magával vivő címszereplő Médeia, aki az őt elhagyó férjével, Iaszónnal veszekszik ‒ miután meggyilkolta bosszúból a férfi menyasszonyát, menyasszonya apját, valamint közös gyermekeiket ‒, elmondja, hogy Korinthoszban, Héra temenoszán (τέμενος-án), szent helyén, a Fellegvárban, ahol az ő két fiának sírja lesz, az ő emlékükre és tiszteletükre évről évre nagy ünnepséget tartanak majd, amely a magyarázat szerint misztérium-ünnep, beavatás, valamint nagy népi ünnepély.8 Artemisz a Hippolütoszban, szintén deus ex machinaként, arról ad hírt a még élő, haldokló Hippolütoszt vigasztalva, hogy Troizén földjén, szűz lányok házasság előtt az ő, Hippolütosz tiszteletére vágják le a hajukat. Troizénben volt ugyanis a magyarázat szerint Hippolütosz sírja, ahol a szokás és törvény értelmében a szűz lányok lenyírták a hajukat abban a korban, amikor már közel voltak ahhoz, hogy menyasszonyok legyenek.9

Az Iphigenia a Tauroszok között című drámában pedig – amelynek valószínű keletkezési dátuma Goossens10 szerint i. e. 412, Collard11 szerint i. e. 412 előtti időpont ‒ a záróképben a jövőt elbeszélő Athéné arról ad hírt többek között, hogy az attikai Halaiban (ami Strabón szerint is Attika határa)12 lesz egy ünnepe „tauroszok úrnője Artemisznek”, amelynek kapcsán egy férfi nyakához érnek karddal, olyannyira, hogy bár kevéssé, de vérezzen a seb.13 Az Iphigenia a tauroszok közöttben szó van a „Kelyhek ünnepé”-ről (a Χόες14-ről) is. Ekkor, az Anthesztéria (Ἀνθεστήρια) ünnep második napján, anthesztérión (ἀνθεστηριών) hónap 12-én Athénben a Dionüszosz-színházban, az archón basileus (ἄρχων βασιλεύς) elnöksége alatt mindenkinek egy három és fél liter tartalmú kelyhet kellett külön-külön kiinnia, nem használhattak ez alkalommal közös keverőedényt.15 Ennek magyarázata a dráma szerint (és az ezt elbeszélő Oresztész szerint) az, hogy mikor Oresztész Athénban várta az anyagyilkosság perében az ítéletet, még rituálisan meg nem tisztítva, voltak ugyan néhányan, akik házukban megvendégelték, adtak neki ételt-italt, de rituális tisztátalansága miatt külön ültették, és nem szóltak hozzá.16

Két másik drámában is a szereplők emlékeznek meg egy-egy város jellegzetes ünnepélyeiről. A Heléna című drámában – amelyet egy Arisztophanész-szkholion alapján17 Goossens is, Collard is i. e. 412-re datál,18 amikor is az Andromédával együtt mutatták be – a kar beszél a jellegzetesnek tartott Hüakinthosz ünnepéről, ahol az Apollón által véletlenül diszkosszal megölt hérósz tiszteletére éjszakai ünnepen körtáncok és felvonulások zajlanak Amüklai-ban (Ἀμύκλαι-ban), hekatombaión (ἑκατομβαιών) hónapban.19 Reményeik szerint ez egyike lesz azoknak az ünnepségeknek, amelyeken a tizenhét év után hazatérő Heléna örömmel vesz majd részt. A Collard szerint i. e. 411 és i. e. 408 között, valószínűleg i. e. 409-ben, Goossens szerint i. e. 411 és i. e. 409 között keletkezett,20 Aelion szerint i. e. 410-ben,21 az Antiopéval és a Hüpszipülével együtt bemutatott Phoinikiai nők hősnője, Antigoné, amikor apját, Oidipuszt száműzetésbe küldi az újonnan megkoronázott király, Kreón, ő pedig úgy dönt, hogy elkíséri, búcsúzva szülővárosától, Thébától, arról beszél, hogy Szemelé sírja körül, a tiszteletére összegyűlt szent csapat részeként kadmoszi szarvas borjúbőrébe öltözve egykor ő maga is táncolt Kithairón hegyén járhatatlan utakon háládatlan szolgálatot adván az isteneknek.22 Ezzel a leírással nem egészen azonos az Euripidész halála után i. e. 406-ban bemutatott Bakkhánsnők leírása (egyike azon drámáknak, amelyeket halála előtt Makedóniában írt, és amelyet halála után mutattak be Athénben), amelyben a bosszúra vágyó Dionüszosz maga irányítja az ép eszüktől megfosztott Bakkhánsnőket, a Mainaszokat (az őrjöngő Bakkhánsnőket), akik a város különféle állapotú nőiből verbuválódnak, és akik a dráma szerint nem önként vállalták ezt a szerepet. Ezek a nők először senkit nem bántanak,23 de amikor a férfiak el akarják fogni őket, rárontanak a falvakra, kézzel tépik szét az állatokat,24 később pedig a szent szertartásukat megleső, általuk oroszlánnak nézett Pentheuszt, a város királyát is.25 Euripidésznek van még egy töredékben maradt műve, Collard szerint valószínűleg i. e. 409-ben, Goossens szerint i. e. 411. és i. e. 409. között, Aelion szerint i. e. 410-ben a Phoinikiai nőkkel és az Antiopével együtt bemutatott Hüpszipülé,26 amelyik a nemeai ünnepi játékok megalapítását köti Lükurgosz király kisfiához, Opheltészhez, akit halála után Archemorosznak nevez el Amphiaraosz,27 és akinek halálát az okozta, hogy Hüpszipülét, a dráma címszereplőjét, a gyerek dajkáját arra veszik rá a Théba ellen induló argoszi had vezérei, hogy mutassa meg nekik az áldozathoz szükséges forrást. A forrás környékére nem merte elvinni a csecsemőt, rövid időre magára hagyta a rábízott alvó gyermeket, akit a biztonságosnak hitt helyen halálra mart egy kígyó.

A másik típusú leírás az egy-egy ünnepéllyel össze nem kötött sírkultusz. Az attikai Brauron Artemisz-kultuszához hozzátartozik a kultusz megalapítójának és első papnőjének tekintett Iphigeniának28 a sírja, akiről az Iphigenia a tauroszok között deus ex machinajaként megjelenő Athénéje azt is közli, hogy miután haláláig Brauronban fog élni, mint Artemisz papnője és szolgálója, ott is temetik majd el, mint a kultuszt megalapító papnőt, és hogy szobrának szentelik azokat a szépen szőtt szöveteket, amelyek gyermekszülésben meghalt asszonyok után maradtak.29 Ez nyilván kultuszleírás, hiszen a történetnek ez a része semmilyen kapcsolatban nincs a drámával, de még az általunk ismert Iphigeniával kapcsolatos mítoszokkal sem. Az, hogy a szintén i. e. 406-ban, Euripidész halála után bemutatott Iphigenia Auliszban anyjától búcsúzó főszereplője szerint sírjele Artemisz oltára maga,30 szintén lehet mítoszmagyarázat, az Artemisznek áldozott, vagy őt szolgáló királylány kultusza összemosódik az istennőjével. A Goossens szerint i. e. 426-ban vagy i. e. 425-ben, Collard szerint i. e. 430 és i. e. 428 között keletkezett Héraklidákból31 pedig azt lehet tudni, hogy az attikai Pellénében Athéné temploma előtt eltemetett – a Héraklidákat támadó, tőlük és az athéniektől csatát vesztett, az őt jogos bosszú által Alkméné révén megölt ‒ Eurüsztheusz sírja áldáshozó Athénnek, és ellensége a Héraklidáknak, vagyis Spártának.32 A Collard szerint i. e. 423-ban, Goossens szerint i. e. 423-ban vagy i. e. 422-ben keletkezett Oltalomkeresők33 szerint Kapaneuszt – akit Zeusz villáma sújtott le Théba ostroma közben, és akinek halotti máglyájára asszonya odaveti magát34 – szent halott gyanánt Eleusziszban a templomhoz közel temetteti el Thészeusz,35 miután harc révén elérte, hogy a thébaiak kiadják a támadás közepette meghalt argosziak holttesteit. Az Andromakhéből – amelyik Goossens szerint i. e. 423-ban vagy i. e. 422-ben, Collard szerint valószínűleg i. e. 425-ben született,36 pedig azt lehet megtudni, hogy Delphoiben az oltár előtt temették el Neoptolemoszt, Akhileusz fiát, és mutatnak be neki engesztelő áldozatokat a darab és az ismert mítosz szerint azért, mert itt ölték meg.37 A Goossens szerint nagy valószínűséggel i. e. 424-ben, Collard szerint i. e. 423 előtt bemutatott Hekabéből38 pedig azt tudjuk meg, hogy Hekabé sírját jól ismerik és „Szerencsétlen nősténykutyának” nevezik a hajósok, mert, ahogy a mítosz mondja, Hekabé bánatában kutyává változott,39 miután városa, Trója elpusztult, férjét megölték, gyermekei meghaltak, vagy szolgasorban sínylődnek.

Néhány kultuszalapításról is tudunk meg adatokat. A Goossens szerint nagy valószínűséggel i. e. 413-ban, Collard szerint i. e. 415 előtt bemutatott Élektrából40 azt tudjuk meg, hogy Athénben az Arész-domb tövében van az Erinüszek szent jóshelye, amely akkor keletkezett, amikor Oresztészt az Areiosz pagosz bírósága felmentette,41 illetve a tauroszi Iphigenia szerint ehhez nagyon közel választottak maguknak szent helyet.42 A Hippolütosz prológusában Aphrodité kijelenti, hogy Phaedra emelt számára egy szentélyt az Akropolisz oldalán, a benne keltett Hippolütoszt érintő érzelem miatt43 (erről a szentélyről és alapításáról Diodorosz Sikeliótész »Siculus« is említést tesz).44 A Goossens és Collard szerint is i. e. 408-ban bemutatott Oresztész45 – amely az Oresztész egy szkholionjára támaszkodik, amely szerint a drámát Theopompos archonságának évében mutatták be46 – és a Heléna arról ad hírt, hogy Heléna földi életét befejezve istennővé válik, és áldozatokat kap, fivéreivel, a Tündaridákkal együtt,47 és egy sziget Attika közelében Szunionnal szemben az ő nevét viseli.48 (Az egyébként, hogy Helénát istenként tisztelik, nyilván nem Euripidész találmánya. Már Hérodotosz is tud isteni tiszteletéről, amikor is egy csúnya kislányt széppé varázsolt dajkájának könyörgésére, aki az ő szentélyében imádkozott ezért.49)

Kapunk egy-egy információt a születéssel illetve halállal kapcsolatos rítusokról is. A Goossens szerint i. e. 418-ban, Collard szerint valószínűleg i. e. 412 előtt bemutatott Ión50 prológusában megjelenő Hermész és később Kreusza is megemlíti, hogy Athénben szent szokás az újszülöttekre kígyót ábrázoló, aranyból készült nyakláncot tenni,51 amelynek egyébként a cselekményben végül is fontos szerep jut, hiszen ezzel bizonyítja Kreusza fiának, hogy tényleg ő maga (Kreusza) az, aki Iónt egykor titokban megszülte és kirakta a barlangba, ahonnan aztán Apollón, a gyerek apja megmentette. (A másik kettő ezt bizonyító jel az általa szőtt szőttes és örökzöld olajfüzér az Athéné által sarjasztott első fáról.) A töredékben maradt Aigeusz című drámából az derül ki egy Thészeusznak feltett kérdés révén, hogy az újszülöttek életük tizedik napján kapnak nevet a dráma szerint az anyától.52 (Miután pedig az Odüsszeiából az is megtudható, hogy Odüsszeusznak anyai nagyapja ad nevet,53 az anya, illetve az anyai rokonság szerepe ebben a rítusban egyértelműnek tűnik. Ez a szertartás a forrásanyag többsége szerint valóban a születés utáni tizedik napon történik, áldozás kíséretében, és természetszerűen később van, mint az amphidromia, amikor a házitűzhely körül hordozott újszülöttet befogadja a család.54 Cohen úgy gondolja, hogy a tizedik napi névadás szertartásán az anyának is, az apának is nagy szerepe kellett, hogy legyen.55) A Goossens és Collard szerint is i. e. 438-ban kelekezett Alkésztiszből56 kiderül, hogy halálos betegségből való felépülés után nem szabad megszólalni az alvilági isteneknek – a magyarázat szerint Hádésznak és Perszephoneiának szóló – áldozás után eltelt három nap előtt,57 valamint az, hogy országos gyász esetén az szükséges, hogy a gyászolók vágják le hajukat, hordjanak éjsötét ruhát, és nyírják le a négyesfogatok lovainak sörényeit is, és az, hogy se síp, se lant nem szólalhat meg egy éven keresztül.58 Ez az adat egyébként ellenőrizhetően előfordul máshol is. Plutarkhosz közlése szerint Alexandrosz Héphaisztión halálakor lenyíratta minden ló és öszvér sörényét és eltiltatott minden zenét,59 Pelopidasz halálakor pedig őt gyászoló katonái lenyírták a hajukat és lovuk sörényét.60

Nem csak Euripidész az a drámaíró, aki tragédiáiba ilyesféle adatokat iktat be. Aiszkhülosz Szemelé című drámájának töredékeiből tudjuk, hogy szerepel benne Amphidromia (Ἀμφιδρόμια) ünnepe, ami abból áll, hogy az újszülötteket a tűzhely körül hordozzák.61 Ez általában a születést követő ötödik-hetedik napon történik, és az apa hordozza az újszülöttet a tűzhely körül futva. Ez az ünnepség dönti el, hogy az újszülött legitim tagja lesz-e a családnak. A döntés egyedül az apáé. Ha a szakértő asszonyok által a földre helyezett csecsemőt nem hordja futva a házi tűzhely körül, akkor a gyereket kiteszik.62 Ehhez semmiféle indoklás nem volt szükséges. A Longosz nevéhez kötött Daphnisz és Chloé című pásztorregény szerint Chloét azért tette ki apja, mert lány, és amúgy se volt éppen elég pénze,63 Daphniszt pedig azért, mert negyedik gyerek volt, és ilyen sokfelé nem akarta osztani a családi vagyont.64

Az Erinüszek Athéné általi megbékéltetését, az athéni Areiosz pagosz közelében alapított szent jóshely megszületésének körülményeit részletesebben írja le és magyarázza el Aiszkhülosz az i. e. 458-ban bemutatott65 (egyet­len teljes egészében fennmaradt trilógia) Oreszteia harmadik drámájában, az Eumenidákban (Ευμενίδες-ben), mint Euripidész. Ők, a vérbűnt megbosszuló istennők alkotják a dráma kórusát, ők harcolnak Oresztész megbüntetéséért, és amikor a bíróság döntetlen szavazata révén Oresztész megmenekül, nehezen békíti meg őket Athéné, és veszi rá őket a kultuszhely elfogadására.66 Sírkultusz megalapulásáról pedig Szophoklész ír nagyon részletesen. Oidipusz Kolónoszban című drámája, amelyet élete utolsó évében, i. e. 206-ban írt, és amelyet csak négy évvel halála után mutattak be,67 az attikabeli Kolónoszban játszódik, az ott tisztelt Oidipusz-sírral kapcsolatos. A dráma szerint Oidipusz titokban tartott sírja megvédi minden veszélytől azt a helyet, ahol nyugszik. Ő ezért a neki menedéket nyújtó, ezért számára kedves attikabeli Kolónoszt (Szophoklész szülővárosát) választja, titokban maga megy sírhelyére, csak Athén királya, Thészeusz kíséri, és ma is ott nyugszik olyan titkos helyen, amiről csak nagyon kevesen tudnak.68

Azonban míg ezek az adatok a többi szerzőnél csak egyszer-egyszer szerepelnek (bár láthatóan hangsúlyos elemei lesznek a drámának), addig Euripidész drámáiban jóval több esetben jelennek meg, általában villanásnyi ideig, a mai olvasó vagy néző előtt talán nem is nagyon észrevehetően. Azonban ezeknek a rituális eseményeknek a leírásai összekapcsolódnak a dráma eseményeivel, indokként, következményként, fontos körülményként szerepelnek. Bizonyosan jól ismertek voltak a dráma olvasói és nézői előtt, és arra szolgáltak, hogy összefüggést mutassanak ki a szent események, szent helyek és a cselekmény között, és a dráma eseményeinek valódiságát igazolják. Vagyis a rítusok megjelenése mélyen beágyazódik Euripidész művészetébe, bár a mai olvasó számára ez nem azonnal tűnik fel az Euripidész-művek olvasása vagy előadásuk nézése során.

Bibliográfia

I.

Aeschylos: Tragediae septem et perditarum fragmentae, in Aeschyli et Sophoclis tragediae et fragmenta, Parisiis, Firmin Didot, 1842. (Magyarul a hét teljességében megmaradt tragédia: Aiszkhülosz drámái, Előszó Trencsényi-Waldapfel Imre; jegyz. Devecseri Gábor, Ritoók Zsigmond, Budapest, Európa, 1962.)

Apollodoros: Bibliotheca, in Mythographi Graeci, vol. I., Lipsiae, in aedibus Teubneri, 1894. (Magyarul Apollodórosz: Mitológia, Budapest, Európa, 1977.)

scholia graeca in Aristophanem cum prolegomenis, Parisiis, Firmin Didot, 1842.

Diodoros Siculus: Bibliothecae historicae, quae supersunt, vol. I–II., Parisiis, Firmin Didot, 1842, 1845.

Euripides: Œuvres, II–VI., Paris, Les Belles Lettres, 1968. (A kísérő tanul­má­nyok Gregoire, H.; Méridier, L.; Chaputhier, F.; Parmentier, L. munkái.) (Magyarul Euripidész drámái, Budapest, Európa, 1984. (A kísérő tanulmány Ritoók Zsigmond munkája.)

Euripides: Perditarum fabularum fragmenta, Parisiis, Firmin Didot, 1846. (Magyarul Csengery János: Euripides elveszett drámáinak töredékei, Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia chlassica-philológiai bizottsága, 1926.)

scholia graeca in Euripidis tragoedias, tomus I–IV., Oxonii, Dindorfius, 1863.

Herodotos: Historiae, Lipsiae, in aedibus Teubneri, 1921. (Magyarul Hérodotosz: A görög–perzsa háború, Budapest, Európa, 1989.)

Homeros: Ilias, in Homeri carmina et cycli reliquiae, Parisiis, Firmin Didot, 1845, 295–522. (Magyarul Homérosz: Íliász, in Homérosz költeményei, in Devecseri Gábor Művei, Budapest, Európa, 1974, 9–446.)

Homeros: Odysseia, in Homeri carmina et cycli epici reliquiae, Parisiis, Firmin Didot, 1845, 295–522. (Magyarul Homérosz: Odüsszeia, in Homérosz költeményei, in Devecseri Gábor művei, Budapest, Európa, 1974, 447–793.)

Hyginus: Fabulae, Lugduni Batavorum, aedibus A.W. Sythoff, 1963.

Longos: Pastoralium de Daphnide et Chloe, in Erotici scriptores, Parisiis, Firmin Didot, 1856, 131–179. (Magyarul Longosz: Daphnisz és Khloé, Budapest, Magyar Helikon, 1975.)

Plutarchos: Vitae parallelae, in Plutarchi operum, vol. I–II., Parisiis, Firmin Didot, 1846–1847. (Magyarul Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok, Budapest, Magyar Helikon, 1965.)

Sophocles: Tragediae et fragmenta, in Aeschyli et Sophoclis tragediae et fragmenta, Parisiis, Firmin Didot, 1842. (Magyarul a teljességében fenn­maradt drámái: Sophoklés drámái, Budapest, Magyar Helikon, Bibliotheca Classica, 1970.)

Adler, A. (szerk.): Suidae lexikon, Bd. 5, (Leipzig, 1928–1938), Stuttgart, B.G. Teubneri, 1971.

Strabon: Geographica, Parisiis, Firmin Didot, 1853. (Magyarul Strabón: Geógraphika, ford. Földy József, Budapest, Gondolat, 1977.)

II.

Aelion, Rachel: Euripide, héritier d’Eschyle, Paris, Les Belles Lettres, 1984.

Beaumont, Lesley A.: Childhood in Ancient Athen, Iconography and Social History, London, Routledge, Monograph in Classical Studies, 2013.

Calame, Claude: Les Choers de jeunes filles en Grèce Archaïque, Rome, 2 Vols., Rome, Edizioni dell’Ateneo e Bizzarri, 1977.

Carrière, Jean: Sur le message des Bacchantes, L’antiquité classique, vol. 35., 1966/1, 118–139.

Cohen, Edward E.: The Athenian Nation, Princeton, University Press, 2000.

Collard, C.: Euripides, Oxford, Oxford University Press, Greece and Rome, New surveys in the Classics, no. 14., 1981.

Delcourt, Marie: La vie d’Euripide, Paris, Gallimard, 1930.

Deubner, Ludwig: Attische Feste, Berlin, Akademie Verlag, 1966.

Goossens, R.: Euripide et Athènes, Bruxelles, Palais des Académies, 1962.

Hamilton, Richard: Sources for the Athenian Amphidromia, Greek, Roman, and Byzantine Studies (GRBS), vol. 25., no. 3, 1984, 243–251.

Kerényi Károly: Hippolytos, in uő: Halhatatlanság és Apollón vallás, Budapest, Magvető, 1984, 244–250.

Mireaux, Émile: Mindennapi élet Homérosz korában, ford. Terényi István, Budapest, Gondolat, 1962.

Most, Glenn W.: Iphigénie chez Les Taures, Lalies, 31., 23–27. Août, 2010, 65–92.

Paradiso, Annalisa: L’agrégation du nouveau-né au foyer familial, les Amphidromies, Dialogues d’histoire ancienne, vol. 14., 1988, 203–218.

Ritoók Zsigmond: Euripidés Alkéstisa, Vígjáték vagy tragédia, in uő: Vágy, költészet, megismerés, Budapest, Osiris, 2009, 180–193.

Ritoók Zsigmond: Euripidés Antiopejának problémái, in uő: Vágy, költészet, megismerés, Budapest, Osiris, 2009, 209–222.

Tihanyi Bánk: Az istenek megjelenése Euripides drámáiban, Budapest, Κir. M. Pázmány Péter Tudományegyetemi Görög Filológiai Intézet, 1941.