A gondolkodás modern törekvéseinek 19. századi forrásai
Legéndy Kristóf
Dolgozatomban a 19. század vallási, művészeti és filozófiai irányzatain keresztül kívánom bemutatni a modern ember gondolkodásának főbb elemeit, a teljesség igénye nélkül. Gondolatmenetemet zömében filozófiai és vallási nézőpontok alapján kívánom kifejteni, így az esztétikai és művészettörténeti szempontok valamivel kevesebb hangsúlyt kapnak majd írásomban. Rövid dolgozatom lényeges megállapítását egy-két mondat erejéig szükségesnek látom összevetni korábbi korszakok gondolkodóinak álláspontjával, illetve kulturális törekvéseivel, miként a 20. századi teóriákkal és művészeti irányzatokkal való összefüggését is legalább az utalások szintjén érintenem kell.
Mindenekelőtt egy leegyszerűsítő fogalompárt szeretnék bevezetni, amely véleményem szerint a kultúrtörténet gyorsabb és mégis alapos megértését segíti elő. Az idealizmus és a szkepticizmus két olyan fogalom, amelyekkel gyakran találkozunk és valószínűleg jól értjük a jelentésüket, ugyanakkor nem tekintjük őket olyan ernyőfogalomnak, amelyek alá besorolható lenne egész kultúrtörténetünk. Modern vagy inkább posztmodern korunkban amúgy sem számít divatos tudományos módszernek a nagy összefüggések feltárása, valamint a kultúra leegyszerűsítő fogalmakban értelmezése – mindazonáltal, ha elég radikálisan alkalmazzuk a fentebbi két (elsősorban) filozófiai fogalmat, akkor könnyebben érthetővé válik a modern ember gondolkodási struktúrája és cselekvési mintázata. Véleményem szerint az ókortól napjainkig a világ megértésére irányuló emberi törekvések az idealizmus és a szkepticizmus (esetleg pesszimizmus) pólusai között rezonáltak, ezért ez a két fogalom alkalmasnak látszik a 19. század művészetének és gondolkodásmódjának bemutatására – valamint ezen keresztül az emberi kultúrtörténet leegyszerűsítő, de mégis újszerű megértésére. (Kivételt talán csak Názáreti Jézus tanítása képvisel az említett felosztás alól, de ez nem tartozik szorosan mostani dolgozatom témájához.)
Az ókortól újra és újra feléledő idealizmus képviselőinek két fajtáját különböztethetjük meg: az objektivistákat és a szubjektivistákat. Objektivistának nevezhetjük azokat a gondolkodókat és művészeket, akik a feltételezett vagy hinni vágyott eszmét odakint a világban keresték és keresik, tehát kivetítik az eszmét a világba (materialisták), illetve azonosítják a világgal (panteisták), és folyamatosan igazolást, bizonyítékokat keresnek, vagy olykor kreálnak, amelyek szerint a feltételezett eszme (pl. anyag, történelem, Világszellem stb.) valóságosan létezik a világban. Ezzel szemben szubjektivistának azokat nevezhetjük, akik a feltételezett vagy hinni vágyott ideát (pl. teremtő én, egzisztencia, értékek) nem a világ létezőivel kívánják igazolni, hanem belső világuk összefüggéseivel, legyen az szélsőségesen racionalista vagy viharosan romantikus. Ilyen megkülönböztetéssel, vagy, mondjuk úgy: besorolással, könnyen megérthető, hogy az 1770-től egyre inkább uralkodó klasszicizmust – amely a túlérett barokk korszak második nagy szakaszában, a rokokóban egyre inkább elburjánzó formalista törekvések ellen lépett fel, az akkor már nagyhatalmú akadémiák vezetésével – az objektivista törekvések közé soroljuk. Világos azonban, hogy ez a törekvés felszínes maradt, mert a klasszikus formákhoz való visszatéréssel kívánt a kiürült formalitás ellen küzdeni. Formákkal a formalitás ellen. Akár azt is mondhatjuk, így predesztinálva volt, hogy a klasszicizmus sem a saját 18. századának szubjektivista közgondolkodását, sem a 19. század immár romantikusan kibontakozó, de szintén szubjektivista közgondolkodását nem volt képes átformálni.
A klasszicista törekvések után Schelling (1775–1854) sajátos természetszemlélete (objektív idealizmusa), Hegel (1770–1831) egyszerre szubjektív és objektív abszolút szelleme, majd az őt kritizáló Feuerbach (1804–1872) materializmusa, Comte (1798–1857) és a pozitivista tudomány, valamint Marx (1818–1883) képviselték az objektivista nézeteket. E filozófusok és gondolkodók, jóllehet sok mindenben nem érettek egyet egymással, filozófiájuk tartalmát illetően (persze átfedéseket felfedezhetünk), alapjaiban véve azonos törekvés mentén értelmezték a világot és annak feltárulkozását az ember számára.
Hegel abszolút idealizmusában a Világszellem az elsődleges és örök létező, a természet pedig a Világszellem másléte. A hegeli abszolút eszme (az objektív és szubjektív szellem szintézise, lényegében Fichte és Schelling filozófiájának szintézise) a világnak belsőleg sajátja (immanens), következésképp a lét és tudat között nincs áthidalhatatlan szakadék, hanem a lét és a tudat azonos. A természetben azonban belső ellentmondások (mozgások) vannak, amelyek változásokat idéznek elő. A változások a dialektika törvényének megfelelően mennek végbe (tézis–antitézis–szintézis), így alakult ki az élővilág és az ember. Feuerbach valláskritikai szempontból, Marx társadalom- és történelemtudományi alapokon, Comte pedig, mint a szociológia tudományának megalkotója, a hegeli objektivizáló felfogás szerint gondolkoztak a világról.
A művészetben objektivista törekvésként jelenik meg minden történelmi kortól függetlenül a klasszicizáló tendencia, így például a Curbet (1819–1877), Corot (1796–1875) vagy Mészöly Géza (1844–1887) nevével fémjelzett 19. századi naturalista festészet is. Objektívből a szubjektívbe hajló törekvésként jelent meg a plain-air festészete (pl. a panteista Paál László), valamint idesorolhatjuk Manet (1832–1883) impresszionizmusba hajló művészetét is. Munkácsy Mihály (1844–1900) is objektivista törekvést képviselt, még az öregkori, három nagyméretű Krisztus-képének alakjai is, vagy a Honfoglalás elhitető erejű realizmusa – híres-hírhedt szalonképeiről nem is szólva. Összefoglalva: a matéria abszolút létét (vagy a matéria és a szellem végső egységét) állító filozófia, a realista vagy naturalista művészeti törekvések vagy a panteista vallási irány mind megannyi objektivizáló idealista eszmét képviseltek.
A 19. század első felében, a klasszicista törekvésekkel szemben, újra teret hódított magának a romantika – mintha csak az ókori görög klasszikus művészet szigorúságát oldó hellenista romantika hulláma tért volna vissza (ahogy Marx mondaná) önmagát meghaladva, itt egy magasabb szinten. Ez a régi és új romantika, amely a maga sokszor szélsőségesen szubjektivista idealizmusával a Descartes óta több hullámban gyengülő majd újra erősödő, nem egyszer szentimentális hagyományt képviselte. Szentimentalizmus és racionalizmus – csak látszólag ellentétek, mert mindkét irányzat alapjaiban szubjektív ideológiából sarjadt: míg az egyik értelmezi és fogalmat alkot róla, a másik érzésekben tárja fel a szubjektumot. George Berkeley (1685–1753) immaterialista szubjektív idealizmusa, vagy a 18. század végi rokokó erotikába hajló romantikája, Kant (1724–1804) horizontális transzcendenciája, Fichte (1762–1814) abszolút Én-je, a szentimentalista életmódot jól leíró Goethe (1749–1832), Kierkegaard (1813–1855) szubjektív istenkeresése és egzisztencialista költészete, Schopenhauer (1788–1860) pesszimizmusba futó idealizmusa, mind-mind a szubjektum belső világából indulnak, és oda vezetnek vissza. E gondolkodók akarva-akaratlanul hitelt adtak Kant azon tanításának, mely szerint a magánvalóról úgysem tudhatunk semmit.
A 19. századi művészetben szubjektivizáló törekvés volt Markó Károly (1793–1860) tájképfestészete, Delacroix (1798–1863) romantikája, Caspar David Friedrich (1774–1840) allegorikus tájai vagy Barabás Miklós (1810–1898) biedermeier művészete. Összefoglalva: szubjektivizálónak tekintjük az én vagy a szellem felsőbbrendűségét hirdető filozófiákat; a művészetben a romantikát; a vallásban a személyes tapasztalatot hangsúlyozó, misztikus irányokat. A szubjektív és az objektív gondolkodás rendszereit a szkepticizmus (Nietzsche) zárta le, amely majd a 20. században a dadaista művészetben és gondolkodásban csúcsosodott ki. Nietzsche (1844–1900) költészetbe hajló filozófiája a szubjektív-objektív ellentét intenzív 19. századi vitájára adott válasz, amely az Isten-kérdés halálával és az emberfeletti ember megszületésével kívánja megválaszolni az ókor óta fennálló nagy filozófiai kérdéseket.
Nem csupán a 19. század – jóllehet a legintenzívebben itt érhető tetten – hanem egész kultúrtörténetünk felfogható az idea szubjektivizáló és objektivizáló megvalósulásának történeteként. Elég csak Szent Ágoston (vagy nyomán Pascal, Bergson, Blondel) és Szent Tamás (illetve a tomisták) műveit elhelyeznünk ebben a vonatkoztatási rendszerben, a Vallomásokat és Summát, hogy lássuk: valójában mindenkor és mindenhol vagy szubjektivizáló vagy objektivizáló törekvésekkel találkozunk. Erwin Panofsky (1892–1968) nézeteivel összhangban a művészeti jelenségeket is javarészt visszavezethetjük világnézeti okokra, így az idea szubjektív vagy objektív igazolásaként érthetjük az őskortól napjainkig, a kétdimenziós szellemi ábrázolásra törekvéstől (pl. egyiptomi művészet) az ókeresztény abbreviatúrás ábrázoláson át, a reneszánszban felfedezett perspektívától a dada ready made-jeiig ívelő kulturális tevékenységeket.
Vallási szempontból azt is felismerhetjük, hogy míg az objektivizáló törekvések előbb-utóbb panteizmusba vagy materializmusba torkollnak, addig a szubjektivizáló irányok a személyes és misztikus istentapasztalat túlzó individualizmusának veszélyét hordozzák. Tulajdonképpen a protestantizmusnak a katolikus vallás ellen hangoztatott vádjai mélyén is az a nézet húzódott meg, hogy a katolikus egyház túlzó objektívizmusba esett, centralizmusa, dogmái, egyházpolitikája a Krisztus-eseménytől eltávolodott ideák objektivizáló megvalósulásai. Ahogyan már a 19. században felismerték a keresztény egyházak: a helyes kiút az idealizmus csapdájából csak a radikális Krisztus-központúság lehet. A 20. század nagy teológusai mind szabadulni kívántak az addig ismert idealizmustól, gondoljunk Karl Barth (1886–1968), Emil Brunner (1889–1966) vagy akár Hans Urs von Balthasar (1905–1988) teológiájára.
Míg vallási és filozófiai értelemben Martin Buber és a perszonalizmus kiutat keresett a szubjektív idealizmus csapdáiból azáltal, hogy az örök Te valósága, azaz Isten felé irányította a szubjektumot, a művészetben az impresszionizmusra adott posztimpresszionista válasz aligha vezetett ki a szubjektum belső világából. Cézanne (1839–1906) a lényeget illetően konstruktív, racionalista festészete vagy van Gogh expresszív kifejezésmódja még mélyebben a szubjektum rejtett világába vezettek. A szubjektum eszmélése Picassónál (1881–1973) – és a kubistáknál – az objektív világ feldarabolásához vezetett. A 20. századi avantgárd a felbontás és újraértelmezés bűvköréből nem is tudott kilépni.
Az objektív idealizmus a 20. század fordulójára új köntösbe burkolózott: a modern természettudomány látszólag vegytiszta dologiságába. Jóllehet a modern természettudomány alapját a munkahipotézisek, a prekoncepciókba vetett hit jelenti, a tudományos haladás mégis elhitette a modern emberrel, hogy immáron nem idealizmusról, hanem jelenségekről, fenoménekről tárgyal, amelyek megértése kiutat jelenthet az ember saját maga alkotta csapdájából – vagyis az idealizmusból. Ez a végső igazság, amely főleg Stephen Hawking munkáinak köszönhetően M-elmélet néven vált ismerté, a legvégső idea, az igazi Übermensch, az abszolút humanizmus hegeli feltámadása, amelyben (sokak hite szerint) az ember végre elfoglalja helyét az őt megillető trónon. Hawking az M-elméletre való hivatkozással azt sejteti, hogy a világot az ember képes tökéletesen megérteni és kimeríteni, valamint előre jelezni az eseményeket, a tudományos leírásból származó elmélet segítségével.
Érdekes párhuzamot kínál az objektivizáló törekvésekkel Richard Dawkins munkássága, aki szintén a tudományos eredményekre és a tudományos elme fejlettségére hivatkozva beszél a legújabb kori, büszke, ateista emberről. Dawkins munkásságában azonban a szubjektivizáló idealista törekvések is hangsúlyos szerepet kapnak. Például az Isteni téveszme című híres könyvének érvei nem tudományos érveken alapulnak, jóllehet sok alkotóelemét a tudomány eredményeinek köszönheti. Dawkins isten-hipotézisről írt kritikája nem szisztematikus reflexió a vallások különböző Isten-tapasztalatáról, sokkal inkább olyan szerteágazó bírálat, amely összemossa a tudomány és a költészet, a vallásfejlődés és a dogmatika határait. Dawkins szubjektivista idealizmusa az Istennel és a vallásokkal szembeni ellenérzésen alapul, amelyet objektivizáló, tudományos formában kíván előadni, nehogy kiderüljön, hogy egyetlen szubjektum, réges-rég meghaladott Isten-ellenes képzelgéseiről van csupán szó.
A bevezetőben azt ígértem, hogy a modern ember gondolkodásának főbb elemeit fogom bemutatni, és úgy érzem, nem hiányzik más a teljes képhez, csupán az, hogy gondoljuk közösen végig: ha a felvilágosult modern ember ennyiféle módon és ilyen végletes önátadással birkózik saját ideáival, akkor mi jelenthet kiutat, megnyugvást számára? Hauser Arnold a klasszicitást úgy határozta meg, hogy valami olyasmi, ami nem hagy semmiféle kívánnivalót maga után. Pedig hagyott. S a modern, az új, a tudományos és informatív is számtalan kívánnivalót hagy maga után. Ezért szükségszerűen kell belátnunk, hogy az ember – szinte minden kultúrtörténeti korszakában – a sokféleséggel csak a szkepticizmust állíthatta szembe, mint valami radikálisan mást. Persze az évszázadok során kiderült, hogy a szkepticizmus sem igazi megoldás, mert csakis kételkedni nem elég. Valamiben hinnünk kell! Sőt, valamit biztosan tudnunk kell – lehet, hogy orto-dox(a), mint régi vagy helyes vélekedést, lehet, hogy neo-log(osz), mint új elvet vagy lényeget, lehet, hogy egyszerűen csak hinni kellene magunkban, mert aletheia tudjuk, hogy a lelkiismeretünk mindig a helyes úton tart minket. Ez mindenkinek a saját személyes és szabad döntése kell, hogy legyen.
Bibliográfia
Arnold Hauser: A művészet és az irodalom társadalomtörténete, I–II, ford. Nyilas Vera, Budapest, Gondolat, 1968.
Arnold Hauser: A művészettörténet filozófiája, ford. Tandori Dezső, Budapest, Gondolat, 1978.
Buber Martin: Én és Te, ford. Bíró Dániel, Budapest, Európa, 1999.
Dawkins, Richard: Isteni téveszme (The God Delusion), ford. Kepes János, Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2009.
Hawking, Stephan: Az idő rövid története, ford. Molnár István, Budapest, Akkord, 2004.
Hegel, G. W. F.: Enciklopédia I, A logika, ford. Szemere Samu, Budapest, Akadémiai, 1979.
Molnár, Tamás: A gondolkodás archetípusai, Budapest, Kairosz, 2001.
Panofsky Erwin: A jelentés a vizuális művészetekben, ford. Tellér Gyula, Budapest, Gondolat, 1984.
Steinherr, Ludwig: Holismus, Existenz und Identität, Ein systematischer Vergleich zwischen Quine und Hegel, St. Ottilien, Eos Verlag, 1996.
