Két szék között, akár mint esély

Georg Büchner Woyzeck című darabjának
szakrális vonatkozásairól

Klemm László

Georg Büchner korának, a Vormärznek (az 1815-ös bécsi kongresszustól a ’48-as forradalomig terjedő időszaknak) egy minden tekintetben figyelemre méltó figurája – úgy is mondhatnánk, ködlovagja – és kultusza nem csak német nyelvterületen él elevenen mindmáig.

Ugyanakkor éppen egy ilyen művészet és szakralitás tematikájú konferencián hathat, bukkanhat fel kakukktojásként, hiszen elsöprő sikere éppen abban a fajta laicista modernségben rejtezik, ami a szakralitást már-már taszítja magától. Legalábbis első látásra így tűnhet.

Georg Büchner rövidre szabott élete és irodalmi munkássága ugyanakkor egy grandiózus korszak, a felvilágosodással kezdődő és aztán a Goethe nevével fémjelzett idő, a weimari klasszika, ill. a német idealizmus árnyékában helyezhető el. De leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy az előzményekhez képest egy radikálisan új korszakot képvisel.

A már 15 éves korától kezdve politikailag aktív Büchner (1813–1837) kezdetben a franciaországi közelmúlt bűvöletében él. A Német Birodalom területén elnyomott nemzeti liberális ellenállási mozgalmakkal szimpatizálva strassburgi és gießeni medikusévei alatt is számos adandó alkalommal juttatja kifejezésre politikai nézeteit. És ugyan később, a a francia forradalom behatóbb tanulmányozása a felvilágosult idealizmus, illetve a humanizmus tekintetében meglehetős kétségeket ébreszt benne, azért az Emberi Jogok Társasága tagjaként szűk pátriájában, Hessenben a földműves lakosságot saját, republikánus szellemiségű röplappal igyekszik zendülésre tüzelni. A mozgalom számos tagját lefogják, Büchner külföldre, Strassburgba menekül.1

Itt írja a Danton halálát (Dantons Tod), és a Lenz című elbeszélését. Majd komédiáját a Leonce és Lénát (Leonce und Lena), mint pályaművet és legvégül a Woyzeck-et. Ez utóbbi két művén még Zürichben is, már mint privátdocens orvos is tovább dolgozik, amikor az 1837-es év elején huszonnégy évesen váratlanul tífusz végez vele.

Mind a négy fennmaradt, irodalmi szempontból jelentős műve úgyszólván megelőzte korát, már abban az értelemben is, hogy Büchner színpadi, avagy irodalmi felfedezésére (a kortárs kiadói próbálkozások ellenére) a 19. sázad végéig, a 20. század elejéig kellett várni.2 Azóta viszont népszerűsége mondhatni töretlen, amennyiben azt a fajta illúziómentes, kozmikus magányt, telos-hiányt kínálja, ami aztán jóval később mondjuk Ionesco vagy Beckett műveiben már-már evidencia.

Vezérmotívumként uralja műveit a fatális ciklikusság a tér-idő kényszer mókuskereke, amiből kilépni képtelenség. Az ebbe az abszurd térbe vetett ember a sírjunk vagy nevessünk kérdésre inkább a nevessünk válaszra hajlik, pusztán mert így látszatra könnyebb. Ám a groteszkbe, ill. cinizmusba torkolló humor nem szabadít fel, nem szabadít fel semmire.

Miben lóg ki a szerény terjedelmű életmű sorából a Woyzeck, mely ugyan nem utolsó műnek volt eltervezve, végül is a szerző halála miatt a legtöredékesebb formában maradt fenn? Azt mondhatjuk, hogy a vallás, a szakralitás vonatkozásai, ahogyan a többi műben is, itt is többnyire az abszurd lét egyik aspektusa gyanánt tesznek szert jelentőségre. De itt mégis tapasztalható a többi írásműhöz képest némi elmozdulás.

A fennmaradt kéziratok alapján3 a többfajta szövegrekonstrukciót lehetővé tévő dráma nem túl bonyolult cselekménye nagy vonalakban a következő: a lelkileg eleve labilis, látomásokra, tévképzetekre hajlamos Woyzeck közlegény lehetőségeihez mérten támogatja szeretőjét, Marie-t és szerelmük gyümölcsét, a még kisgyermek Christiant, ill. annak nevelését. Értük többfajta mellékkereseti lehetőséget is vállal: egyebek mellett a kapitány borbélya, és egy gátlástalan orvos kísérleteinek alanya. A kapitány és az orvos mindamellett, hogy végsőkig kihasználják, élvezettel alázzák meg mások előtt is. Mindazonáltal Marie titokban összeszűri a levet az ezreddobossal, ugyanakkor pedig megcsalatása Woyzeck számára is fokozatosan nyilvánvalóvá válik. Hallucinációi kényszerének engedve Marie-val egy esti séta alkalmával végez.

Ugyan az értelmezések túlnyomó többsége a szociális dráma felé tájékozódik,4 tudniillik a német irodalomtörténetben az emberi nyomorúságnak és megaláztatásnak az a mélyrétege, amiben a főalak, Woyzeck és Marie megmártózik, egészen a 19. század végéig, a naturalizmus kibontakozásáig nem igazán kerülnek terítékre. És valóban, ez a fajta alulnézet, a permanens kilátástalan alávetettség körülménye kétségtelenül felvetheti éppenséggel az osztályharcos megközelítés lehetőségét is. Ám ha Büchner életművének egészét szemléljük, akkor kiviláglik, hogy a lázadás, a forradalom attitűdjétől nagy iramban távolodik, felháborodása nem elsősorban társadalmi-politikai természetű, sokkal inkább a kiüresedett modern emberi lét üressége indítja meg.

A kapitány és a doktor nem pusztán olcsó prédát látnak az együgyű közlegényben, szadista hajlamuk indítéka nem pusztán a társadalmi rangjukból következik. Sokkal inkább az üres lét rettenetes tér-idő élménye az, ami mindenféle kényszeres pótcselekvést, hárítást generál, mégpedig, hogy ne kelljen állandóan ebben a tudatban vegetálni. A kapitány és a doktor ebben a borzalmas bezártságában ilyen jellegű szórakozást, ilyen szadista szórakozást talál csak magának. (Például a Danton halála végén a halálra ítélt forradalmárok körében tapasztalható szolidaritásnak, részvétnek itt nyoma sincsen.)

Mihez képest kegyetlen ez a világ? Nagyon közel, mondjuk Nietzsche jón és rosszon túlra pozicionált paradigmájához. Igaz ugyan, hogy jelen drámában ennek következményeit a játszó személyek képtelenek elfogadni – menekülnek vagy hozzámerevednek a társadalmi struktúrához (mint különösképpen a Hauptmann, ill. kapitány figurája), de attól még ez a világválság dübörög.

Ezek a fejlemények mégis inkább valamiféle határt jelölnek ki. Két világ határát. Mert amiről még beszélni kell, az feltétlenül Woyzeck és Marie intim világa – vagy jobban mondva intimitásra emlékeztető világa. Bármennyire is a közösségi, társas mivoltától távolodó földi lét peremére szorult emberpárról esik is szó, ebben a Büchner-féle közegben ez az esetlen emberpár emlékeztet egyedül a teremtéstörténet csúcspontjára. (Férfi és nő, akiket az Úr saját képmására teremtett.)5 És ez a mozzanat mindenféle deficites megnyilvánulásuk mellett is képes őket olykor sivár környezetük fölébe emelni.

Emlékezetes az a jelenet, amikor Woyzeck a kapitányt borotválja,6 s ez kedélyesen fölényeskedik, taglalván a saját és a közlegény közti, szavai szerint „erkölcsi” szakadékot, amennyiben ő a formális-szociális kereteket magára nézve kötelezőnek fogadja el (elfogadja kötelezőnek) míg Woyzecknek ugyebár házasságon kívüli gyereke van. E dialógus során is – mely dialógus kezdetben nem több mint monológ – kiütközik, hogy Woyzeck számára mekkora akadályt jelent gondolatainak a puszta szóvá tétele. Ha akarjuk, a dráma, mint műfaj és mint egyfajta világmodell alapeleme a dialógus. Annál vészjóslóbb tehát, ha a párbeszéd a közlésre való képesség hiányába ütközik.7 Ugyanakkor egy egész váratlan húzással aztán Woyzeck mégiscsak a Biblia szavával válaszol („Az Úr azt mondta: Engedjétek hozzám a kisdedeket.”)8, és a kapitányt sikerül teljesen kibillentenie látszólagos nyugalmából, hiszen az már kiegyezett a körkörösség megváltoztathatatlanságának bizonyosságával. Úgy is mondhatnánk, hogy énképéhez szorosan kapcsolódó ciklikus világlátását ingatja, rendíti meg egy teleologikus, ill. eszkatologikus, keresztény paradigma. És ezt pont egy Woyzeck féle ügyefogyott alaktól kénytelen elszenvedni a kapitány, hát rövid úton el is küldi.

A már felvetett intimitás tematikához szorosan kapcsolódik, hogy Marie mintegy a sorsa ellen lázadva csalja meg Woyzecket a külsőre attraktívabb ezreddobossal.9 Ez azonban mit sem változtat azon a körülményen, hogy Woyzeck az egyetlen, akiért ebben a kietlen közegben élni érdemes. Hogy az eset mégis tragédiába fordul, annak szintúgy a közlésre való képtelenség mint szellemi nyomor is az okozója.

A drámán végigvonul Marie-nak az a fajta tehetetlensége, hogy az adandó alkalmakkor bármiféle módon is tisztázza, megpróbálja tisztázni a történteket Woyzeckkel – pedig a drámai mozzanatokból egyértelműen kiderül, hogy erre volna igénye (tisztázás helyett kihívóan viselkedik, fölényeskedik – így kompenzál).10 Súlyosbítja azonban a helyzetet, hogy habár Marie Woyzeckhez igen hasonló módon, nyilvánvalóan a Biblia hatása alatt gondolkodik és cselekszik, de ez esetben már képtelen hinni is abban, hogy bűnére volna bocsánat, azaz tulajdonképpen hitét veszti, kétségbe esik.11 Pedig az Írás idevágó részeit idézi.12 Hogy ez a hagyomány felől nézve mégis főbenjáró bűn, azt ő szenvedésével valamiképpen reflektálja. Mármost ha ezt a szálat visszafejtenénk, ha Marie megtenné a hiányzó gesztust a még mindig utána sóvárgó Woyzeck felé, akkor elvileg végig adódhatna esély egy perspektivikus közös modus vivendire. Ezt is jelentheti a gyilkossági jelenetben Woyzeck késleltető kérdése: „Tudod-e, mennyi ideje, Marie?”13

Másképpen fogalmazva: felmerül, hogy a Marie-féle lelkiismeret-furdalás azért nem folytatódik a bocsánatkérés bármiféle megnyilvánulásában és így a megbocsátás lehetősége is azért marad el, mert elbukik a nyelvi-kommunikációs, de egyben szocializációs nyomoron. Ez mellesleg azért sem pusztán osztálydefektus, hanem világkrízis, mert hiszen ebben a Büchner-féle világban a felsőbb társadalmi réteg képviselőiben már eleve fel sem merül az effajta közlés igénye.

Végül is az a mozzanat, hogy ez a tehetetlenség vajon egyfajta determinizmusból ered-e vagy a személynek igenis volna felelőssége és szabadsága, az a szövegből, valamint a kompozícióból explicite nem derül ki, ám a végeredmény szempontjából szinte lényegtelennek tűnik. Woyzeck ugyanis a szerelme reménytelen viszonzatlanságát megtapasztalva – hangsúlyozni érdemes: számára Marie az egyetlen lény ebben a világban, akiért itt élni érdemes – mintegy a feloldozhatatlanság, elátkozottság tudatában követ el egyfajta rituális öngyilkosságot: amennyiben Marie-t megöli, végez saját magával is (ezért végrendelkezik a gyilkosságot megelőzően14).

Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy ha lehetséges – márpedig szerintem az – még e modern drámában a szó hagyományos, hatásesztétikai értelmében bármely szereplővel azonosulni, akkor Woyzeckkel, Marie-val, esetleg a mellékszereplő Andres-szal lehetséges. A fiatal pár esete mindenképp számíthat a közönség együttérzésére (ezért is olyan közkeletű a szociális dráma besorolás), nehéz a részvétet kikapcsolni a recepcióból. Viszont amennyiben akár az olvasó, akár a színházi közönség ekképpen reagál a műre, egyben azokkal érez együtt, akik éppen hogy a Biblia holdudvarában élnek. Amikor ez az emberpár elvész, akkor ez a szakrális vonatkozás is mint érték megy veszendőbe. És ez akkor is igaz, ha a nagyanya meséje mint negatív keresztény utópia bukkan fel a műben.15 Hiszen ez valójában a teremtett emberpárra egyedül emlékeztető Woyzeck és Marie fiának, a családból az egyedüli túlélőnek szól. Ugyebár az anyát Marie-nak hívják, a gyermeket Christiannak (azaz krisztusinak), és végül is a gyermek eleve rendkívüli módon, polgári értelemben „házasságon kívül” született. Márpedig a mese maga erre a hiába-krisztusi gyermekre a jövő kilátástalanságán túl nem bíz semmit, semmit sem testál rá.

Mindamellett, hogy az istenek alkonyának egy kézenfekvő korai látomásaként is felfogható a darab, ugyanakkor a Büchner-életművön belül mégiscsak olyanfajta elmozdulással van dolgunk, hogy az egyébként igen erélyesen artikulált ciklikusság dominanciáját legalábbis elbizonytalanítja a teleologikus, eszkatologikus világ emléke. Immáron Büchnernél ez az a vonatkoztatási pont, amelyhez képest kár, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogyan. Ha tehát ez a vonatkoztatási pont filozófiai értelemben pozitívan megvan,16 akkor viszont a hiányképzet sem olyan szilárd.

Félreértés ne essék, nem radikális fordulatról beszélek, nem is hangsúlyoznám túl ezt a szálat, csak azt állítom, hogy ez benne van. Ám ha benne van, örvendetes volna, ha ez a szöveg adaptációiból is gyakrabban visszaköszönne.

Bibliográfia

I.

Büchner, Georg: Werke und Briefe – Münchner Ausgabe, München, dtv klassik, 1988.

Georg Büchner művei, ford. Rónay György, Budapest, Európa, 1982.

II.

Borgards, Roland – Neumeyer, Harald (szerk.): Büchner-Handbuch, Leben – Werk – Wirkung, Stuttgart, Metzler, 2011.

Büchner, Georg: Werke und Briefe – Münchner Ausgabe, München, dtv klassik, 1988.

Dedner, Burghard: Zur Frührezeption Georg Büchners, in Sevin, Dieter (szerk.): Georg Büchner, Neue Perspektiven zur internationalen Rezeption, Berlin, Erich Schmidt, 2007 (Philologische Studien und Quellen, 201).

Erläuterungen und Dokumente, Georg Büchner: „Woyzeck”, Stuttgart, Reclam, 1977.

Schäfer, Hans Dieter: Kommunikationslosigkeit und Gewalt, Über Georg Büchners „Woyzeck”, Mainz, Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2013.

Žmegač, Viktor (szerk.): Geschichte der deutschen Literatur vom 18. Jahr­hundert bis zur Gegenwart, I/2., kötet, Weinheim, Beltz Athenäum, 1996.