Kinek a tekintete előtt?

Horváth Csaba

„– Nem tetszik a modora.

– Máskor is volt már rá panasz ”

(Chandler)

„Lehet-e az ember szent Isten nélkül? Az én szememben ma

ez az egyetlen kézzelfogható probléma.”

(Camus)

A tanulmány olyan bűnügyi regényeken keresztül igyekszik egy etikaivá váló, stilisztikai problémát bemutatni, amelyeket a recepciótörténet a krimire jellemző szórakoztató irodalom, esetleg az irodalmi határterület („paralittérature”) helyzetéből határozottan a magas irodalom felé mozdított el. Az etikaivá váló stilisztikai probléma pedig abban ragadható meg, hogy a vizsgált művekben szövegszervező erővé válik az a tény, mely szerint a narrátor vagy a főhős nyelvi szinten a nyelvi illemet illetően határozottan különbséget mutat a többi szereplőhöz képest. Ez a visszautasító stilisztikai elkülönböződés azonban több mint polgárpukkasztás, több mint az adott szereplő karakterét is erősebb kontúrokkal megrajzoló szerzői eljárás, vagy akár a könyvek tematikájából adódóan valóban létező kihallgatási technika.

Az amerikai Raymond Chandler Philippe Marlowe-ja (a huszadik század közepéről), az osztrák Wolf Haas Brenner nyomozójának (kortárs) történetei, illetve Tar Sándor Szürke Galambjában a debreceni rendőrök stílusa (a század végéről) ugyanazt a kérdést vetik fel: hogyan válhat a bűnügyi regények műfaji elvárásait meghaladó stilisztikai jelenség etikai problémává, a bűn megítélésének eszközeként?

Az említett regényekben a narrátor vagy a főhős a nyelvi keretek visszautasításával a bűncselekmény hátterét adó társadalmi kereteken való kívülállását is jelzi. Ezzel elítéli a bűncselekményben megnyilvánuló bűnt. Ugyanakkor ez a stilisztikai szint azért válik etikai ítéletté, mert az említett művekben a nyelvi illem áthágása olyan komplex jelenséggé áll össze, amelyben az irónia beszédmódja az etikailag érvényes ítélet lehetőségét teremti meg. A bűnt elfogadó vagy támogató, stilisztikailag kiüresedett, tehát az illem szabályaira alapozott világban olyan nézőpontot teremt, ahonnan a hazugság morális és stilisztikai aspektusa egyszerre válik láthatóvá.

A társadalmilag és kulturálisan outsidernek számító nyomozó nem tartja be annak a közegnek a nyelvi szabályait, amelyben a bűncselekmény megtörtént. S ez nem feltétlenül csak a gyilkostól választja el – hiszen a stiláris elkülönböződés jelensége már a regények elején megfigyelhető, amikor még nem lehet tudni, ki lesz a végén a gyilkos – hanem attól a közegtől is, amely megbotránkozik ugyan a bűnön, mégis része a bűncselekményben testet öltő erkölcsi világrendnek. Az alábbi jelenettel kezdődik Chandler Elkéstél Terry című regénye:

„A fehér köpenyes [portás] rám vigyorgott:

– Csak rajta, apafej. A maga helyében behajítanám a csatornába, aztán továbbállnék. Ezek a disznó piások csak bajba keverik az embert. Megvan a véleményem az ilyenekről. Nyitott szemmel kell járni manapság, aki nem jól gazdálkodik az erejével, alulmarad a játszmában.

– Ahogy elnézem, magának aztán sikerült – mondtam. Nem értette, de mire leesett a tantusz, már a kocsiban ültem és indítottam.”1

Tar pedig így ír a kilencvenes évekbeli, tehát korban jóval közelebbi Debrecenről:

„A keddi nap nem jó semmire, mint maga az élet, álmos és unalmas, az emberek még alig élnek, alig ölnek. (…) És a szerencsétlenek télen még menekülni sem tudnak a meleg otthon telekézimunkázott, kiporszívózott kelepcéiből, térre, parkba, mint nyáron, egyenesen a kocsmába menni pedig túl látványos, de nincs honnan telefonálni a kurvádnak, hapsidnak, mert azért otthonról mégse.”2

A tárgyalt krimik középpontjában inkább a bűn áll, mint a bűncselekmény. Közegükben a bűn elfogadott hétköznapisága és a bűncselekmény elkövetése közötti bonyolult kapcsolat egyszerre véletlen és törvényszerű:

„Ő most világosan látta, hogy odakint az emberek másként viselkednek, mert történt valami, ami elszabadította bennük addig elfojtott érzelmeiket, vágyaikat, szenvedélyüknek, gyűlöletüknek hirtelen gátja szakadt és tárgya lett. Ha még néhány percig kitartóan hagyja magát gondolkozni, talán mindent megfejt, amin most egy sereg ember töpreng a városban, roppant összefüggésekre jöhetett volna rá, csakhogy nem érdekelte, mivel benne is átlényegült valami, mindenesetre abban biztos volt, hogy egy kissé mindenki meghibbant, aminek beláthatatlan következményei lesznek, és az egyetlen normális hely a városban most az elmeosztály.”3

Bőhm Gábor a jel értelmezése felől közelít a Szürke galambhoz: „A jelek önmagukban nem jelentenek semmit, csupán dokumentálnak valamit, ám a jelek meghatározott előfeltevések, előzetesen adott tapasztalat (apokaliptikus perspektíva) horizontjába ágyazva hirtelen jelentésesekké, jelentőssé válnak.”4 A jel értelmezési kényszere és szükségszerű félreértése a krimikben hasonlóan működik, mint a jóslaté az antik és a középkori tragédiákban. Az eleve többértelmű jóslat mindig olyat jelez előre, ami biztosan bekövetkezik, de teljes jelentése mindig csak bekövetkeztekor fejthető meg. A híres ókori jóshely felirata szerint „Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez.” Az általunk vizsgált krimikben a stilisztikai elkülönböződés ténye és értelmezhetősége párhuzamba vonható a jóslattal: biztosan jelez valamit, de jelentése csak utólag lesz egyértelmű.

A krimi mindig társadalomrajz is: mozgásban lévő társadalmakat, vagy a már elfedni vágyott mozgásokat ábrázol. Ám a múlt értelmezéséhez konszenzus alapján, közös erkölcsi alapon kell állni. Arthur Conan Doyle-nál az Ausztráliából hazatérő aranyásó, a fiatalkorában szerelmi riválisát a halálba küldő ezredes, a dél-afrikai bányatulajdonos olyanok, mint azok a balzaci hősök, akik az első milliót bűn árán szerezték meg, hogy aztán öregen mégis szembe kelljen nézniük feledni vágyott tettükkel. Agatha Christie-nél is megjelenik a hazatérő tékozló fiú, és nem csak Gardnernél annyira fontos az elhazudott múlt. Mert ha minden vagyon mögött bűn rejtőzik, akkor a bűnügy leírása mellett a bűnt is definiálni kell. Ehhez viszont a regény lapjainak világában és az olvasó referenciális valóságában is léteznie kell olyan egységes erkölcsi nézőpontnak, ahonnan a bűn egyértelműen definiálható, s amely lehetővé teszi a bűnhöz való erkölcsi viszonyulást.

A krimi azért igényli a gyilkosságot, mert ez a bűncselekmény a legkevésbé vitatható parancs, a „Ne ölj!” megsértése. Ám a tárgyalt szerzőknél, jóllehet a bűnügy megoldódik, nem áll helyre a világ rendje, sőt, erről már a regény elején sem beszélhetünk igazán. Talán nincs is, ami helyre álljon. Wolf Haas ezzel a mondattal kezdi szinte az összes krimijét: „Hát most már megint mi történt.” S a visszaköszönő nyitómondat után a regényekben a bűnnek számtalan arca van. Nézzünk néhány példát! „Hát most már megint mi történt. És pont a Marianumban, ahol azt hihetné az ember, hogy az egyik oldalon bemegy a derék tízéves paraszt-suttyó és nyolc évvel később egy félkész lelkész jön ki a másik oldalon.”5 „Hát most már megint mi történt. És akár hiszed, akár nem, a változatosság kedvéért ezúttal valami jó. Mert egy intenzív osztályon nem minden nap éled át, hogy egy reménytelen eset egyszerre csak (…).”6 „Most már megint mi történt. Pedig tavasszal ugye csodás az idő, erről dalolnak a versek meg minden, és mindenki tudja, hogy tavasszal újraéled az élet. És ezért eleinte senki sem akarta elhinni, hogy egyszer majd fordítva is lehet.”7 „Hát most már megint mi történt. De ha egy nap így kezdődik, az később csakis rosszabb lehet.8 Silentium; Az örök élet; Jöjj, édes halál: nem lehet figyelmen kívül hagyni a címeknek a Bibliától a Bach-passiókig terjedő szakrális és kulturális allúzióit.

Wolf Haas felütései után pedig álljon itt egy jellemző befejezés Chandlertől, akinek a regényei ugyanabban a hangulatban érnek véget, ahogyan elkezdődtek: feloldozás vagy megkönnyebbülés nélkül:

„Ugyan, mit számít az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? (…) Örök álmát aludja már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt meg és hová zuhant a teste. Magam is része voltam ennek a mocsoknak. (…) A város felé menet megálltam egy bár előtt, és megittam két dupla skót whiskyt. Nem használt semmit.”9

S Tar Sándor krimije eleget tesz ugyan a műfaji igénynek (a happy endnek), mégis így ér véget:

„Nem felejtette el a gombot később sem, néha bosszantotta: a nyomorult! Ezzel biztosította, hogy valaki mindig gondoljon rá és még lelkiismeret-furdalása is legyen! Máskor meg az jutott róla az eszébe, hogy egyetlen jócselekedettel vajon megváltja-e magát az ember? Nem adta oda a gyereknek, úgy tervezte, majd akkor beszél róla, ha a fiú nagykorú lesz. Később valahol elkallódott vagy véletlenül kidobták, költözködtek is, az ilyesmire nehéz vigyázni.”10

A klasszikus esetben a nyomozó a többség, az olvasók erkölcsi alapján áll. Ám Raymond Chandler, Tar Sándor vagy Wolf Haas könyvei alapján igen csak problematikus a világot valóban értelmező egységes erkölcsi alap feltételezése, amely a krimit többé teszi logikai feladványnál. A bűnügyi regények nyomozója már akkor is különcnek számított, amikor létezett közös erkölcsi alap. Jól mutatja ezt Doyle kábítószert fogyasztó Sherlock Holmes-a, Agatha Christie magányos, vénlány Miss Marple-ja vagy csodabogár Poirot-ja. Ők mégsem tartoznak egy kategóriába Raymond Chandler Philipp Marlowe-jával, Tar Sándor debreceni rendőreivel vagy az osztrák Wolf Haas Brenner nyomozójával. Ugyanakkor mindkét csoportra igaz, amit Lukács György a regényhősről mond: „Az epikai individuum, a regény hőse a külvilágnak ebből az idegenségéből jön létre.”11

Az idegenség abban is megnyilvánul, hogy a vizsgált huszadik-huszonegyedik századi detektívregények nyomozó hősei nemcsak a gyilkosoktól különböznek, de a szövegekben megjelenített társadalmi, anyagi, műveltségi közegen is kívül állnak. Nem véletlen, hogy ezeknek a bűnügyi regényeknek az évszázadokra visszavezetett felmenőkkel bíró arisztokrata család vagy a minden lakó titkait ismerő kisváros a tipikus társadalmi közege. Zárt miliők, ahol mindenki mindent tud, de a megszokás és az illem miatt senki nem mond ki semmit. S a nyomozó a helyi tabukat nem tisztelő idegen.

Conan Doyle vagy Agatha Christie hősei stilisztikailag kifogástalanul teszik fel udvariatlan kérdéseiket. Chandler Philip Marlowe-ja, Tar Sándor Szürke galambjának narrátora vagy Haas Brenner nyomozója a lélektani padlóra köpést gyakorolják. Viselkedésük kétszeresen is kívül áll az elfogadott normákon. Deviáns különcök, akik sem erkölcsileg, sem stilisztikailag nem részei teljesen a közösségüknek. Erkölcsileg azért nem, mert nem fogadják el a közösség értékrendjét. Chandlernél mondja Philipp Marlowe-nak a gazdag üzletember, a közösség megbecsült tagja: „Gondolom, maga nagyon becsületes fickó. Ne hősködjön fiatalember. Nem jól kamatozik.”12 S az erkölcsi kívülállást éppen az illem szabályainak átlépése mutatja: „kívánja, hogy udvariaskodjak – kérdeztem –,vagy lehetek egyszerűen természetes?”13

A nyomozók erkölcsi kívülállásukkal azt a világot utasítják vissza, amelyben a napi rutin és a morál teljes hiánya szinte véletlenszerűen dönti el, kiből lesz bűnös és kiből válik áldozat. A regényekben nem csupán a bűncselekmények elkövetőit provokálják és minősítik sajátos stílusukkal. Chandler Philip Marlowe-ja folyamatosan provokál.

„Rágyújtottam egy Camelre, az orromon át kifújtam a füstöt, és közben egy fényes, fekete fémdarabot nézegettem, mely az egyik posztamensen állt. Önmagába visszatérő, sima íve enyhe görbületet alkotott, melyben két kis bütyök dudorodott. Nem tudtam levenni róla a szememet. Marriot észrevette, hogy milyen meredten bámulom.

– Érdekes darab, ugye? – jegyezte meg közönyös hangon. – Csak a minap vásároltam. A hajnali látomás, Asta Dialtól.

– Én meg azt hittem, a Két bibircsók a seggemen Klopsteintől.

Mr. Marriot olyan képet vágott, mint aki lenyelt egy méhet. Némi erőfeszítésébe került, hogy rendbe szedje a vonásait.

– Önnek igen sajátos humora van – mondta.

– Nem sajátos – válaszoltam –, csak keresetlen.”14

Vagy egy másik példa:

„– Ki nem állhatom a modorát.

– És én sem mondhatnám, hogy különösebben oda vagyok a magáéért – válaszoltam. – Nem én kívántam ezt a beszélgetést. Maga küldött értem. Engem nem zavar, hogy maga itt megmutatja, hogy milyen sikkes tud lenni, és hogy a whiskysüvegből issza meg előttem a reggelijét. Nem zavar, ha a lábait mutogatja. Nagyon gusztusos lábai vannak, és örömömre szolgál, hogy megismerkedhettem velük. Nem zavar, ha nem tetszik magának a modorom. Tudom, hogy meglehetősen faragatlan. Sokat emésztem magamat miatta magányos téli estéken.”15

De mi adja a tárgyalt regények nyomozóinak devianciáját? A vidéki magányos öregasszony bogaras szokásaitól az alkoholista férfialakokig a különc külsőségek csak a felszínt jelentik. A lényegi különbség a nyomozók és a közösség közötti erkölcsi különbségekben rejlik: miközben a nyomozók az illem szokásainak nem tesznek eleget, olykor sajátos, de mégiscsak létező erkölcsi törvényeknek engedelmeskednek. Az adott közösség pedig a megszokás etikettjét követi, miközben lemond az erkölcs vállalásáról.

„Az epikai individuum, a regény hőse a külvilágnak az idegenségéből jön létre.” A már idézett Lukács György nyomán jut el a holland Cristine Van Bohemeen addig a gondolatig, hogy a regény műfaja a személyiség univerzumtól való elszakadását alakítja narrációvá. Szerinte az epikán belül a regény működésének az a célja, hogy pszichológiailag lefedje azt a szakadékot, amelyet a természettől való elkülönülés okoz: „Ami a regényt az eredeti gyökerekkel és önazonossággal kapcsolatos diskurzusformává teszi, az annak a tagadásnak a kísérlete, amit megmagyarázhatatlan másság, a hiány jelenléte, az ontológiai szakadék tesz szükségessé.”16 Raymond Chandler, Tar Sándor, Wolf Haas regényeinek példája azt mutatja, mennyire problematikus a világot uraló és értelmező egységes erkölcsi alap feltételezése. Márpedig krimit csak ezen az egységes erkölcsi alapon lehet írni. Ellenkező esetben nem több logikai feladványnál.

A bűnügyi regény nyomozói nem csupán a bűncselekmény elkövetésében, hanem annak tágabb közegében is az erkölcsi hiányt, az isteni törvény lényegétől való elszakadás ontológiai szakadékát érzékelik: „Ma az előre megfontolt szándék és a tökéletes bűntény korában élünk.”17 S ezen ontológiai szakadék miatt lesz a bűnt üldöző nyomozó maga is deviánssá. Különösen fontossá válik második regényelméleti tételünk. A regény műfaja Kundera szerint akkor jelenik meg, „amikor Isten lassan elvonult arról a helyről, ahonnan a világegyetemet és annak értékrendjét irányította, ahol elválasztotta egymástól a jót meg a rosszat, és értelmet adott mindennek, Don Quijote kilépett házának kapuján”.18

De hogyan lehet Isten nélkül jóról és rosszról beszélni? S hogyan bűnről és bűnhődésről? Nem csoda, hogy az ember elbizonytalanodik, ha az „igazságszolgáltatás nem egyenlő az igazsággal. Csupán egy nagyon tökéletlen mechanizmus. Ha pontosan a megfelelő gombot nyomja meg, és ráadásul szerencséje van, talán kipottyan a dobozból az igazság. A jogszolgáltatás mechanikus, mindig is az volt, soha nem is akart más lenni.”19 Maga Chandler mondja egy teoretikus írásában: „A tettesnek bűnhődnie kell. Mindegy hogyan, nem fontos, hogy a bíróság előtt. Ennek, bármit is mond a közvélemény, nincs köze a morálhoz. Ez a műfaj logikus alkotórésze.”20 Bűnhődés, amelynek nincs köze a morálhoz? Jó és rossz, amelyeknek Isten hiányában is létezniük kell? Abszurd gondolatok. Igen, azok. Ezeknek a krimiknek ugyanis ugyanaz az alapvető kérdése, mint Camus-nek: „Hogyan lehet kegyelem nélkül élni, ez a XX. század legfőbb problémája.” A pestis regényhősét, Tarrou-t idézve: „Lehetséges-e, hogy az ember szent legyen Isten nélkül, ez jelenleg az egyedüli konkrét probléma, ami érdekel.”21

Nyomozóink egy Isten nélküli világban, de a jó és a rossz emlékével felfegyverkezve ítélik meg a bűnt, s ítéletük nem erkölcsi tanulás és nem a közösségi normakövetés következménye. Maguk is tudják, hogy a bűncselekményeket felderíthetik ugyan, de a bűnt nem győzhetik le, ezért aztán sem az eredményesség illúziója, sem a közösség éthosza nem hajtja őket. Olyan magától értetődő pesszimizmussal üldözik a bűnt, ahogyan Sziszüphosz görgeti fel a hegyre újra meg újra a követ. Miért nem átkozódnak? A Camus hőseinek léthelyzetét felidéző bűnüldöző regényalakok erkölcsisége ugyanúgy a lét abszurditására adott válasz, mint Sziszüphoszé. S mint a francia író esszéjéből tudjuk, Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk. A vizsgált regények stílusában is ennek a „boldog reménytelenségnek” a kettősége jelenik meg.

Bibliográfia

I.

Camus, Albert: Albert Camus regényei, ford. Győri János, Budapest, Eu­ró­pa Könyvkiadó, 1970.

Camus, Albert: A lázadó ember, ford. Fázsy Anikó, Budapest, Bethlen Gá­bor Kiadó, 1992.

Chandler, Raymond: Hosszú álom, ford. Lengyel Péter, Budapest, Alba­trosz könyvek, 1967.

Chandler, Raymond: Elkéstél, Terry, ford. Papp Zoltán, Budapest, Ma­gyar Könyvklub, 1986.

Chandler, Raymond: Kedvesem, Isten veled! ford. Bart István, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2010.

Haas, Wolf: Csontdaráló, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2009.

Haas, Wolf: Jöjj édes halál, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2010.

Haas, Wolf: Silentium, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2011.

Haas, Wolf: Az örök élet, ford. Bán Zoltán András, Budapest, Scolar, 2011.

Tar Sándor: Szürke galamb, Budapest, Magvető, 1996.

II.

Boheemen, van Christine: The Novel as Family Romance: Language, Gender and Authority from Fielding to Joyce, Ithaca, Cornell University Press, 1987.

Böhm Gábor: Kis magyar apokalipszis, http://www.arkadia.pte.hu/magyar/cikkek/bohm_szurke_galamb (Utolsó letöltés: 2015. 09. 02.)

Chandler, Raymond: A gyilkolás egyszerű művészete, http://beszelo.c3.hu/ cikkek/a-gyilkolas-egyszeru-muveszete-1949 (Utolsó letöltés: 2015. 09. 02.)

Kundera, Milan: A regény művészete, ford. Réz Pál, Budapest, Európa, 1992.

Lukács György: A regény elmélete, ford. Tandori Dezső, Budapest, Mag­vető, 1975.