„Oh ÿstennek teste ÿdesegh ez vilagnak otalma” – A Laskai Sorok egy nehezen értelmezhető szöveghelyéről

Horváth Katalin

Bevezetés – az elemzés célja

A Laskai Sorok (LaskS.) néven ismertté vált, legújabban felfedezett, korai nyelv­emlékünk az első magyar nyelvű verses imádságunk. A 15. század első feléből ránk maradt könyörgés − az 1300 körül keletkezett Ómagyar Mária-siralom után − a második magyar vers. Az eucharisztiához (az oltáriszentséghez) szóló ötsoros imát úrfelmutatáskor, illetőleg szent áldozáskor mondhatták.
A hitéleti áhítatnak abból a megújhodásából született, melyet Jelenits István így jellemez: „a késő középkor keresztény gondolkodásában mindent beragyogó örömmel tisztult fel az a hívő bizonyosság, hogy Jézus valóságosan jelen van közöttünk a kenyér és a bor «színe alatt».”1

A nyelvemléket 1982-ben Holl Béla (1922−1997) irodalomtörténész szerzetes véletlenül fedezte fel Horvátországban. A cím nélküli magyar vers a kenyér színe alatt jelen lévő Jézushoz szóló könyörgés, vendégszöveg egy latin nyelvű kódexben. A 268 fólió terjedelmű kódexet öt kéz írta, a munka nagy részét azonban (241 levelet) a baranyai Laskai Demeter (Demetrius de Lasko) végezte, aki a kódexben két ízben nevét és a másolás évszámait is feltüntette.
A magyar imát − a kódex bejegyzése szerint − 1433-ban másolta be a különböző egyházi, illetve bibliai szövegeket tartalmazó, valószínűleg a pécsváradi bencés kolostorban készült latin nyelvű iskoláskönyv üresen maradt helyére. A kódex később ismeretlen módon a horvátországi (dalmáciai) Šibenik minorita ferences kolostorának a könyvtárába került, ma is ott őrzik.

A kódex kutatástörténetének érdekessége, hogy a könyvtár néhai könyvtárosa, Kristo Stošić 1933-ban katalógust és leírást készítve a kolostor könyvtárának anyagáról, már hírt adott a kódex ötsornyi magyar vendégszövegéről, ám a közlemény, a magyar kutatók figyelmét elkerülve, ismeretlen maradt.

A nyelvemlék felfedezésének érdeme tehát Holl Béláé. 1984-ben a Magyar Könyvszemlében ismertette a latin nyelvű anyakódexet és a magyar imát, illetve a felfedezés körülményeit.2 Holl fölkutatta a magyar vers öt sorának latin eredetijét is. A különböző helyeken talált öt latin sor belső rímes hexameter, leoninus. A magyar vers a latin sorok új rendbe állított, ütemhangsúlyos, egységes műalkotássá komponált tömör, művészi fordítása.

A szenzációs felfedezés után megkezdődött a nyelvemlék tudományos vizsgálata, feldolgozása, a szöveg vitás kérdéseinek a tisztázására irányuló kutatás. Több kutató foglalkozott érdemben az imával − elsősorban Holl Béla, D. Mátai Mária, A. Molnár Ferenc nevét kell megemlítenünk. D. Mátai kismonográfiában mutatta be – széles kontextusba ágyazva − az imát, a szöveg komplex művelődéstörténeti, irodalmi és nyelvészeti elemzését is nyújtva.3 A. Molnár Ferenc felfedezése és kutatásai pedig arra az addig ismeretlen tényre irányították a figyelmet, hogy a Laskai Sorok szövegének egy stilárisan bővített, esztétikailag kevésbé értékes variánsát megőrizte a majd száz évvel később, 1531-ben másolt Thewrewk-kódex is, lehetőséget nyújtva a két szöveg tüzetes egybevetésére.4

Ezeknek a vizsgálódásoknak köszönhetően a kutatás kezdetén felmerült − a nyelvemlék keletkezési helyére, a szöveg helyesírására, olvasatára, értelmezésére, szerkezetére, nyelvjárására, verselésére, illetőleg Laskai Demeter nevének helyes kiejtésére (Laskói vagy Laskai?), személyére és szerepére vonatkozó (vajon a szövegnek csak másolója volt-e, vagy maga volt a műfordító is) − vitás kérdések jórészt tisztázódtak, a kutatásnak sikerült nagyjából azonos vagy egymástól nem jelentősen eltérő álláspontra jutnia.

Az ima első sorában („Oh ÿstennek teste ÿdeʃegh ez vilagnak otalma”) azonban szerepel egy olvasati és értelmezési kérdést felvető, vitatott szó, az ÿdeʃegh.
A vita tárgya a következő: az ÿdeʃegh szóalak az édesség í-ző változata-e, vagy pedig az idvesség (üdvösség) v nélküli alakja. A kérdés eldöntetlen és részben megosztja a kutatókat: mindeddig nem sikerült közös, egyértelmű álláspontot kialakítaniuk. A. Molnár Ferenc a képzett szót az íráskép alapján inkább ídesség ~ édesség-nek értelmezi, ám nem zárja ki a másik lehetőséget sem.5 Holl Béla tanulmánya, illetőleg Büky László rövid cikke kizárólag az ídesség (édesség) értelmezést tartja helyesnek.6 Jelenits István7 és D. Mátai Mária8 pedig – az íráskép ellenére – inkább az idvesség ~ üdvösség szavunkat látják benne: az idvesség alakváltozatának, illetve másolási hibának vagy a v mássalhangzó kiesésének értelmezve a v nélküli ÿdeʃegh szóalakot.

A kérdés eldöntését − sok korabeli szakrális szöveg tanúsága szerint − nehezíti az is, hogy tartalmilag mind a két szó beleillik a szövegbe: kódexeink hasonló tartalmú szövegeiben (az eredeti latin megfelelőkkel egyezően) hol az egyik, hol a másik szó szerepel, és gyakran előfordul az is, hogy mindkét szó a kontextus része, pl. „IDwozlegÿ en ÿdwϙssegϙm Iesus kristus. ees en edϙssegϙm” (CzechK. 49).9

Magam úgy látom, az íráskép szerinti ÿdeʃegh (ídesség) hangalak a helyes, és az értelmezés mellett további, eddig kellően figyelembe nem vett, megfontolandó érvek szólhatnak. Az alábbiakban tehát az ÿdeʃegh szóalak mellett szeretnék érvelni. Bár a vitatott szó az ima első sorában szerepel, helyes értelmezéséhez a szöveg egészét tekintetbe kell vennünk. Azt szeretném igazolni, hogy − a teljes kontextusra figyelemmel − az ÿdeʃegh forma egyáltalán nem idegen itt, tartalmilag tökéletesen beleillik az ima szövegébe, ezért nincs okunk kételkedni az íráskép helyességében.

A kérdés eldöntésénél az eddigi szakirodalom a szövegtani elemzéskor elmulasztotta a versszöveg kohézióját jelentős mértékben biztosító szóképek vizsgálatából levonható következtetések figyelembevételét, továbbá mindeddig nem végezték el az édes melléknév szócsaládjának tüzetes – a szócsalád tágabb körű eredetbeli kapcsolataira is kiterjedő – etimológiai elemzését.

Dolgozatomban ezeknek a kérdéseknek az érdemi vizsgálatára vállalkoztam. A vizsgálathoz mindenekelőtt a nyelvemlék szövegét kell látnunk! Az elemzés követhetősége érdekében az alábbiakban nemcsak az eredeti szöveget (a kézírást és a betűhív átiratot), hanem az ima mai – az eredeti szöveget híven követő – értelmezését is közlöm. Eltekintek viszont a nyelvemlék kifejtettebb, magyarázó, a lehetséges variánsokat is közlő értelmezésétől, továbbá feltehető olvasatának (korabeli kiejtésének) bemutatásától is, mivel ezek az ismeretek a szóban forgó kérdés vizsgálatában nem kapnak szerepet.

A nyelvemlék szövege

(1. kép)

A LaskS. betűhív átirata

Oh ÿstennek teste ÿdeʃegh eʒ vilagnak otalma

o tiſteleteσ teſt ma tegedet miltathlan ÿmadlak

hug engwmeth meltaσ halalomnak ÿdeÿn eltethnÿ

Oh elethnek kenere ag ennekem ewrek hereneth [!]

Teged kerlek eσ vʒunlak lelkemeth teſtemmel tiztohad

(A szöveg negyedik sorának hereneth szavában m > n íráshiba van, a szókezdő h pedig régies, hangérték nélküli írássajátosság.)

A LaskS. mai – az eredetit híven követő – értelmezése10

Ó, Istennek teste, édesség [üdvösség?], ez világnak oltalma,

ó, tiszteletre méltó test, most tégedet méltatlan imádlak,

hogy engemet méltass halálomnak idején éltetni.

Ó, életnek kenyere, adj énnekem örök örömet!

Téged kérlek és unszollak, lelkemet testemmel együtt tisztítsd meg.

Az ÿdeʃegh szóalak kétségbe vonásának okairól

Mivel a szöveg első sorában vitán felül a v nélküli ÿdeʃegh szóalak szerepel, felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy a kutatók egy része kétségbe vonva az ’ídesség ~ édesség’ értelmezést, inkább az üdvösség i-ző változatát, az idvesség szót tartják itt helyénvalónak vagy legalábbis helyesebbnek?

Az íráskép szerinti szó kérdéses voltának több oka is lehet. A következő érvek szólhatnak az idvesség forma helyes volta mellett:

a) A Thewrewk-kódexben fennmaradt párhuzamos szöveg első sorában az idvesség szó szerepel: „Oh, Krisztus Jézus szent teste, ez világnak idvessége és oltalmazója”.11

b) A megfelelő latin sorban szintén az ’üdvösség’ jelentésű salus szót találjuk: „Corpus ave Domini, salus et reparatio mundi.” 12

c) Szótörténeti és etimológiai szótáraink adatai szerint (l. OklSz., NySz., TESz., EWUng.13) a régiségben az üdv szócsaládjába tartozó származékszavaink (l. az üdvös, üdvöz, üdvözöl, üdvözít, üdvözül, üdvösség képzett szavakat, illetve ezek i-ző változatait) előfordulnak v nélküli alakokban is: ev mia iduzuht ’üdvözült’, iduʒ leg ’üdvöz légy’, Ideʒeÿtenk ’üdvözítőnk’, wdeʒÿth ’üdvözít’, Vdϙʒϙc legetec ’üdvözök legyetek’ stb.14

d) A két szóalak i-ző formáinak (ídesség, idvesség) feltűnő hasonlósága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a másoló − akár véletlenül is – felcserélhette a két formát.

e) Az értelmezőben az is fölmerülhet, hogy az örök élet öröméért való fohászkodás szakrális szövegébe a két fogalom közül inkább az üdvösség illik bele, mintsem az édesség.

E kétségkívül megfontolandó érvek ellenére, magam úgy vélem: az ídesség formánál kell maradnunk, mivel az íráskép a helyes szóalakot jelzi. Nézzük, milyen érvek szólnak e vélemény mellett!

Szövegtani és etimológiai elemzések

A versszöveg szóképeiről

Az ima szövege verses könyörgés, ennek megfelelően indulatszóval bevezetett megszólítással kezdődik: Óh, Istennek teste. Ehhez a birtokos jelzős szintagmához két értelmező csatlakozik: az ídesség főnév és az ez világnak oltalma birtokos jelzős szerkezet. A versszöveg meghatározó szóalakzata valósul meg így: a láncszerűen egymásba fonódó metaforasor, mely az értelmezett (Istennek teste) és a rá vonatkozó értelmezők együttesében valósul meg. Ezek az értelmezők ugyanis főnevek, illetve az utóbbi főnévi szerkezet, az értelmezett és az értelmezők együttesei azonosítások: azaz teljes főnévi metaforákat alkotnak. Képletszerűen: A = B; A = C. Az azonosítások egymásutánjából jön létre a vers lineáris és globális kohézióját (összetartó erejét) is biztosító láncszerűség: A = B, B = C, A = C. A második verssor megszólítása jelzős szerkezet (ó, tiszteletes test) az első megszólítás variáns ismétlése. Hangsúlyossá teszi azt, hogy a megszólított a második isteni személynek, Jézusnak a teste.

A versszöveg második részében a kiinduló megszólítással azonos helyzetben és azonos formában – azaz ismétlő, nyomatékos szerkezetben − jelenik meg az újabb megszólítás: Óh, életnek kenyere. Ez a szerkezet a verskezdő megszólítással azonosul, azzal újabb teljes főnévi metaforát alkot: Istennek teste = életnek kenyere (A = D).

Ez a metafora a verses könyörgés legfontosabb azonosítása, alapszóképe. Felidézi az utolsó vacsora történéseit, hiszen az utolsó vacsora a keresztény szertartások jelképes része lett: az Oltáriszentség, a szent áldozás ebben a történetben gyökerezik. Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret saját testeként, a bort pedig − mint az új szövetség vérét − saját véreként nyújtotta át tanítványainak, az emberiség bűneinek bocsánatára. A Bibliában,15 Máté evangéliumában16 − Károli Gáspár fordításában – így olvashatjuk: „Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és mondta: Vegyétek és egyétek; ez az én testem.” Minden további azonosítás erre az alapmetaforára épül: Istennek teste = életnek kenyere = édesség (…). Tehát az édesség Jézus kenyérré átváltozott testének azonosító értelmezője. A kenyérre vonatkozó édesség főnévi értelmező így már nem idegen ebben a kontextusban: megokolttá válik, hiszen az édes és a belőle képzett édesség, édességes szavaink a régiségben gyakran vonatkoztak a kenyér színe alatt jelenlévő Krisztusra (l. szótörténeti és etimológiai szótáraink, kódexeink számos idevonható adatát17: pl. „O Ieſus (…) zerethewknek edeſſege” (GyöngyK. 7); „Kostoll’atok es lassatok, hoģ vr idesseges” (DöbrK. 81−2); „Hogy az isten jó-volta avagy édessége toͤloͤnk meg kóstóltathatnék” (NySz. 1); „Iduez legy. edeſſeges aldozat.” (GömK. 76); „Kenyèr szinben oh áldott édesség.” (RMKT. 7. kötet, 306. ének) stb.

Jézus teste kenyér (ostya) alakjában táplálék, amit az utolsó vacsorán a tanítványok elfogyasztottak, s az ostyát áldozáskor a mai ember is magához veszi.

És most nézzük meg édes melléknevünk jelentéseit, szócsaládját és etimológiáját tüzetesebben!

Az édes melléknév jelentéseiről és szócsaládjáról

A 12. századtól adatolható édes szókincsünk sokjelentésű szava, poliszéma. Mai, ’a cukor vagy a méz ízéhez hasonló’, alapjelentése mellett (l. a mézédes összetételt is) él ’kedves, szeretett, tetszést keltő’ (édes haza, édes gyerek); ’vér szerinti, szülő’(édesapa, édesanya’); ’jóleső, kellemes’ (édes illat, édes álom) átvitt jelentésekben. Szeretetet kifejező, kedveskedő megszólításként is gyakori (édes barátom, édes hazám, édes Istenem).

Igen érdekesek az édes azon jelentései, melyek különféle − ellentétes jelentést képviselő – szószerkezetpárokban mutatkoznak meg. Ezekben az édes lehet ’nem sós’ (édes víz), ’nem savanyú’ (édes káposzta), ’nem száraz’ (édes bor), ’nem csípős’ (édes paprika), ’nem mostoha’ (édes testvér) jelentésű. Különös szóösszetétel a ’nagyon kevés’ jelentésű édeskevés, ebben az édes csupán nyomatékosító, fokozó szerepű. A szónak − főként a régiségben (l. a Régi Magyar Glosszárium idevágó adatait)18 – volt ’jóízű, tápláló’ jelentése is (édes falat, édes kenyér, édes étel). (Vö. József Attila A Dunánál című költeményének jól ismert soraival: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz.”)

A szó a régi nyelvben különösen sok főnévvel alkotott jelzős szintagmákat: édes állat ’szelid’, édes szó, édes beszéd, édes ének, édes hang, édes csók, édes álom, édes tej, édes falat stb. Az édes e jelzős szerkezetek egyikében sem a ’cukor, méz ízéhez hasonló’ jelentést képviseli, hanem a fenti átvitt (metaforikus) jelentések valamelyikében szerepel. Az alapszónak megfelelően a továbbképzett édesség is többjelentésű: lehet valaminek az ’édes, szeretett, jóleső, kellemes, jó ízű, tápláló, magasztos, szent, imádott volta’.

Az édes a régiségben ézës alakváltozatban is élt: ezt a formát találjuk az 1300 körüli Ómagyar Mária-siralomban: „Walaʃth wylagumtul ʃydou fyodumtul ezes urumemtuul. O en eʃes urodum (…)”. A szó etimológiáját Mészöly Gedeon fejtette meg.19 Az édes maga is származékszó: az -s melléknévképzővel a finnugor eredetű íz főnevünk R. N. éz-~ éd- tövéből keletkezett. Az édes szóhasadással elkülönült alakváltozata a ’kellemes, jóízű’ alapjelentésű ízes melléknevünknek. A régiségben a két alakváltozat jelentése nagyon közel állt egymáshoz. A Nyelvtörténeti szótár adatai szerint sokszor − egymást erősítve, értelmezve − azonos kontextusban is szerepeltek: l. pl. az 1512 körüli adatot a Weszprémi-kódexből: „kyuan edeʃʃeket: Tudnia:Illic: yzeʃeket” (WeszprK. 125); vagy az 1525 körüli adatot a Gyöngyösi-kódexből: „legen nekem meznel edeʃb es teynel izeʃb (GyöngyK. 28). A jelentések egyazon eredete néha még a mai használatokban is kitűnik: pl. az ízes palacsinta vagy a gyümölcsíz édes ételek. A d ~ z hangmegfelelésre l. a bűz > büdös, vizes ~ R. N. vides, Jézus ~ N. Jédus, ez ~ ide, az ~ oda, Ladányi ~ Lazányi, szláv voda ~ magy. víz stb. példákat.

Az édes szócsaládjának tágabb körű eredetbeli összefüggéseit kutatva a következő kérdések vetődtek fel bennem: vajon az önállóan nem élő éd- tőnek van-e az édes-en és ennek származékain (édesség, édesít, édesedik, édesget, édesded) kívül egyéb származéka? Továbbá ez a d-s tő fiktív tő-e,20 tehát önállóan valóban nem élt a régiségben sem? Az első kérdésre igennel felelhetünk, hiszen a nyelvújítás korában ebből az éd tőből született az ’enyeleg, bájolog, nyájaskodik’ jelentésű édeleg ige.

A második már nehezebb kérdés. Mai mérvadó etimológiai szótáraink (SzófSz.21, TESz., EWUng.) szerint ez a tő önállóan soha nem élt. Régi értelmező szótáraink (Czuczor és Fogarai műve, A magyar nyelv szótára, Ballagi Mór Teljes szótára)22 azonban ’az ízlő szervekre kellemesen ható érzés’ jelentésben önállóan is jegyzik. A CzF.-szótár szerint „elhanyagolt állapotából ismét életre kapott szó: pl. gyümölcsnek, méznek, cukornak, csóknak éde.”

Meggondolkodtató lehet az is, hogy volt egy régi, mára már elavult, kihalt, bizonytalan eredetű ’gabona, búza, dara, kása’ jelentésű szavunk: a népnyelvi ed (kiejtése ëd ~ éd lehetett).23 Fokos Dávid szerint24 ez a szó volt a gabona régi magyar neve. A szót két régi adat őrizte meg: az 1395 körül keletkezett Besztercei Szójegyzékben a feltehetően ’gabonafej’ jelentésű, ed fel, az 1405 körüli Schlägli Szójegyzékben pedig az ed ʒar ’gabonaszár’. Ugyanez a tő maradhatott fenn − igy alakváltozatban − a tájnyelvi igyvirág ’búzavirág, gabonavirág’ összetételben is (l. a Magyar Tájszótár adatait).25

Elemzéseimből azt a következtetést vontam le, hogy ez a ’gabona’ jelentésű ed (ëd ~ éd) tő azonos lehet az édes tövével. A gabona legfontosabb táplálékunk, alapélelem és egyértelműen édeskés ízű. A kőttes, a csíramálé, a csíráztatott gabona pedig erősen édes. Az édes sok jelentése közül az alapjelentés a ’tápláló, jóízű, édeskés’ lehetett. Ebből az ed ~ éd − talán nomenverbum − tőből jöhetett létre az -ány ~ -ény névszóképzővel az ismeretlen eredetű, s elsődleges jelentésében ’ételnemű tartására, tárolására való eszköz’ jelentésű edény szavunk is.

Vagyis a régi magyar nyelvben az ëd ~ éd ~ éz ~ íz ~ igy alakváltozatokban élő tőből föltehetően nemcsak az íz vált önálló szóvá és egy nagy szócsalád alapjává (l. íz, ízes, ízetlen, ízlel, ízlik, ízlés, ízléses, ízléstelen), a régiségben önállóan élt az ëd ~ éd tő is, s belőle szintén jelentős szócsalád sarjadt.

Visszatérve már most a Laskai Sorok vitatott szavához: ha az édes éd- töve valóban egyazon eredetű ezzel a ’gabonaféleség’ jelentésű ëd ~ éd régi tőszóval, az etimológiai vizsgálat is megerősíti a szövegtani elemzés eredményét. A szófejtő vizsgálat ugyanis szintén a szöveg ídesség írásképének helyes volta mellett szól: Istennek teste = életnek kenyere = édesség. Természetesen ez az eredetbeli összefüggés a régiségben sem lehetett tudatos, ám benne élhetett − F. de Saussure kifejezésével élve – a beszélőközösség kollektív tudatában.26

Bibliográfia

Ball. = Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára, 1. kötet, Pest, Heckenast Gusz­táv Kiadása, 1873.

Beke Ödön: Ed – egy megfejtetlen szó a népnyelvben, Magyar Nyelvőr, vol. 60., 1931, 152.

Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei, Budapest, Akadé­miai Kiadó, 1980.

Benkő Loránd: A magyar fiktív (passzív) tövű igék, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Büky László: ÿstennek teste ÿdeſegh, Magyar Nyelv, vol. 94., 1998, 338−341.

CzF. = Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 2. kötet, Pest, Emich Gusztáv Magyar Akadémiai Nyomdászata, 1864.

EtSz. = Gombocz Zoltán – Melich János: Magyar etymologiai szótár 1. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1914-1944.

EWUng. = Benkő Loránd (szerk.): Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen, Lieferung 2, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992.

Fokos Dávid: Ed, A gabonának régi magyar neve, Magyar Nyelvőr, vol. 51., 1922, 67−74.

Gl. = Berrár Jolán – Károly Sándor (szerk.): Régi magyar glosszárium, Buda­pest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Holl Béla: Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból, Magyar Könyvszemle, vol. 100., 1984/1−2, 3−23.

Horváth Katalin: A szó szakralitása – ünnep szavunk és szócsaládja tükrében, Vallástudományi Szemle, vol. 6., 2010/3, 40–47.

Jelenits István: Imádság az Élet Kenyeréhez, in uő: Élet és evangélium, Budapest, Új Ember Kiadó, 71−73.

D. Mátai Mária: Első magyar nyelvű verses imádságunk, Budapest, Universitas Kiadó, 2002.

Mészöly Gedeon: Népünk és nyelvünk, Válogatott tanulmányok, Budapest, Gondolat Kiadó, 462−465.

A. Molnár Ferenc: A Laskai Sorok és párhuzamos szövege a Thewrewk-kódex­ben, Magyar Nyelv, vol. 92., 1996, 21−32.

A. Molnár Ferenc: Még egyszer a Laskai Sorokról és annak párhuzamos szöve­géről, Magyar Nyelv, vol. 93., 1997, 68−71.

A. Molnár Ferenc: Két régi magyar ima az oltáriszentségről, A Laskai Sorok és párhuzamos szövege a Thewrewk-kódexben, Nyelvtudományi Értekezések, 148. szám, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.

MTsz. = Szinnyei József: Magyar tájszótár, 1, Budapest, Hornyánszky Viktor Akadémiai Könyvkereskedése, 1893.

NySz. = Szarvas Gábor – Simonyi Zsigmond (szerk.): Magyar Nyelvtörténeti Szótár, 1, 3. kötet, Budapest, Hornyánszky Viktor Akadémiai Könyvkeres­kedése, 1890–1893.

RMKT. = Holl Béla (szerk.): Régi magyar költők tára, XVII. század, 7. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.

Saussure, Ferdinand de: Bevezetés az általános nyelvészetbe, ford. Lőrinczky Éva, Budapest, Corvina Kiadó, 1997.

Szent Biblia, ford. Károli Gáspár, Budapest, Magyar Biblia Tanács, 1984.

SzófSz. = Bárczi Géza (szerk.): Magyar szófejtő szótár, Budapest, Trezor Kiadó, [1941] 1994.

TESz. = Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 1. és 3. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 1976.

ThewrK. = Thewrewk-kódex 1531, Régi magyar imádságos könyv, Régi Magyar Kódexek, 18. szám, Közzéteszi Balázs Judit és Uhl Gabriella, Budapest, 1995.

M. Velenyák Zsófia: Igyvirág, Magyar Nyelv, vol. 58., 1962, 371.