Keresztény jelek a kortárs magyar haikuköltészetben

Spannraft Marcellina

Bevezető

A haiku műfaja és versformája Japánban jött létre a 17. században, az öt egységből álló, ún. tankából, szemléletében szorosan összefonódva a zen buddhizmussal.1 A háromegységnyire rövidült formából a japán költők gyakran láncverset készítettek. „A 16. század végére oly népszerű haikai renga első három sora a 17. századra önálló lett, ezt nevezték el haikunak. A költemény 5, 7, 5 morás sorokból áll.”2

Európában a haiku 17 szótagos, s – a japán szokástól eltérően – többnyire nem egyetlen, függőleges, hanem három, vízszintes sorban áll előttünk. A japán haikura jellemző hasítószók (kiredzsi) használata helyett az egyes egységeket írásjelek, olykor a puszta tördelési mód választja el egymástól.

Vannak, akik a formának önmagán messze túlmutató jelentőséget tulajdonítanak. Farkas Attila Márton például a haikut 16 (+1) tudatpillanatként közelíti meg.3 Van, aki a prímszámok jelenlétét tekinti meghatározónak (3 egység, 5 és 7 morás sorok, összesen 17 szótag).4

Amennyiben nem pusztán formai szempontból közelítünk:

„A haiku nem más, mint egy egyediségében megpillantott, ezáltal a folyamatosságból kiragadott, s egyben örökkévalóvá tett pillanat. Ahogyan Alan Watts mondja: »Ha a múlt kiröpül, a jövő pedig céltalan, a jelen tölti be az űrt – amely rendesen hajszálnyira zsugorodott töredék-másodperc csupán, semmire nem hagy időt. Ezt a pillanatnyi jelent tágítja a végtelenségig a haiku. (…) A mindenség elérhetővé válik, a lét örökkévalónak tűnik, és mi feloldódunk a hétköznapi dolgok létezésének misztériumában.«”5

Kereszténység és haiku?

Egy korábbi tanulmányomban – a hagyományos japán haikuban rendre megjelenő évszakszók (kigo) egy csoportjára, a növénynevekre fókuszálva – azt vizsgáltam, vajon a kortárs magyar haikuköltők mennyiben támaszkodnak klasszikusnak számító japán haikuköltők hagyományaira, egyáltalán a japán kultúrára, illetve mennyire hagyatkoznak saját, személyes tapasztalataikra, valóságos környezetük megfigyelésére.6 Ezúttal azt kísérlem megközelíteni, vajon lehet-e keresztény haikuról beszélni Európában, illetve még közelebbről: a mai Magyarországon. Több kutató – például Farkas Attila Márton,7 Kárpáti Kamil,8 Jane Reichhold,9 Sáfrány Attila,10 Tarján Tamás11 – kétkedésével szemben, Szepes Erika álláspontjához12 csatlakozva, a saját válaszom: határozott igen. Dolgozatomban ennek alátámasztására vállalkozom. Nem mintha nem találkoztam volna – elsősorban a korai haikufordítások között13 – olyan megoldásokkal, melyekben a távol-keletinél nagyobb szerepet játszik a lírai én. Előfordul az is, hogy magyar haikuköltők – szerencsés esetben csupán szárnypróbálgatásuk idején – üres és hiteltelen távol-keleti sztereotípiákkal töltik meg a haikuformát, vagy a műfajtól teljesen idegen tartalommal, de bőven vannak üdítően autentikus magyar haikuk is, s közöttük olyanok is, amelyeket bátran nevezhetnénk keresztény haikuknak.

Az érvelés alapjául szolgáló, több mint 30 000 versből álló mintámat Terebess Gábor gazdag, tudásmegosztó internetes oldaláról14 gyűjtöttem. Az itt található, 60 000-nél is több kortárs magyar haiku közül elsősorban azokat a verseket vizsgáltam meg, melyek szerzői pontosan követik a formai előírásokat, és legalább 150 haikuval szerepelnek a Magyar haiku „verstárban”. Így elsősorban Ásványi Tibor, Balla D. Károly, Balogh Balázs, Bertók László, Botos Ferenc, Cseh Károly, Fa Ede, Fodor Ákos, Harcos Katalin, Hetesi Péter Pál, Horváth Ödön, Géczi János, Káliz Endre, Kántor János Kurszán, Kulcsár Attila, Nagy Zopán, Nyírfalvi Károly, Pető Tóth Károly, Sajó László, Sárközi László, Sebestyén Péter, Szennay Ilona, Szilvási Zoltán, Szőnyi Bartalos Mária, Terebess Gábor, Utassy József, Vékony Andor, Vitéz Ferenc, Weisz Attila verseire irányítottam a figyelmemet. Szemügyre vettem ugyanakkor még több más, költői minőségük miatt megkerülhetetlen szerzőt is: Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Szepesi Attila, Tandori Dezső, Zsille Gábor. Ezenfelül – a minta férfi dominanciáját kiegyensúlyozandó – elolvastam valamennyi, Terebess Gábor korábban említett, online haiku verstárába 2015. március 31-ig feltöltött, nő által írt kortárs magyar haikut is, a versek számától függetlenül.

A szemlélődés szerepe a haiku létrejöttében

Szuzuki professzor így ír a távol-keleti ember megközelítésmódjáról:

„A zen-megközelítés azt jelenti, hogy behatolunk magába a tárgyba, és belülről vesszük szemügyre. Megismerni a virágot, annyit jelent, mint virággá válni, virágnak lenni, virágozni, mint a virág, élvezni a napfényt és az esőt egyaránt. Ha ez megtörténik, a virág beszélni kezd hozzám, és én megismerem minden titkát, minden örömét, minden szenvedését – vagyis egész életét, amely önmagán belül vibrál. Sőt e virág-megismeréssel együtt megismerem a világegyetem összes titkát, amibe beletartoznak önmagam titkai is.”15

A hagyományos haiku születésében fontos szerepet játszik az elmélyült szemlélődés. Ez bekövetkezhet tudatosan, nyugvó testhelyzetben is, de oly módon is, hogy a költő – elméjét kiüresítve – úton, vándorúton, zarándokúton jár.

„Hétköznapi létünkben(…) egónk erősítése érdekében szüntelenül a jövőre gondolunk, hogy mi lesz holnap és azután, s általa »előre tudott« dolgokkal beszűkítjük azt. (…) A szemlélődésben (…) a pillanat átélése (…) maga a végtelenné tett szubjektív idő.”16

„A nyugati szellem (…): analitikus, diszkriminatív, differenciáló, induktív, individualisztikus, intellektuális, objektív, tudományos, általánosító, fogalmi, sematikus, személytelen, törvényszerűségeket kereső, szervező, hatalmat fitogtató, énközpontú, szívesen erőlteti rá másokra az akaratát stb. Ezzel szemben a keleti jelleg így foglalható össze: szintetikus, teljességre törekvő, integráló, nem diszkriminatív, deduktív, nem rendszerező, dogmatikus, intuitív (vagy inkább affektív), nem diszkurzív, szubjektív, szellemileg individualisztikus, társadalmilag csoportközpontú.”17

Ez után a sarkos megfogalmazás után joggal merülhet fel a kérdés: van-e egyáltalán átjárás az erősen individuális, felgyorsult nyugati és a még mindig közösségi, lassúbb hömpölygésű távol-keleti kultúra között? Lehet-e hiteles kortárs magyar haikut írni?

A kérdés megválaszolásához fontos látnunk, hogy elmélyült szemlélődésre nem csupán a távol-keletiek képesek. A kereszténység is ismeri a szemlélődést, a kontemplációt.

„A legjobb cselekvésnél is (jobb) a nem-cselekvés. Agir sans agir (S. Weil): Cselekedni »tevékenykedés« nélkül. Innét a művészet, de főként az imádság legfőbb cselekvésértéke”18 – jegyzi le Pilinszky János. „A kegyelem betölt, de nem hatolhat be, csak oda, ahol üresség tátong, és épp ezt az űrt ő maga készíti elő” – írja Simone Weil, Pilinszky János fordításában.19

Érvelésünk folytatása előtt érdemes megkülönböztetnünk néhány, Távol-Keleten és a keresztény Európában, Magyarországon eltérő jelentésben használt szót, hogy az eltérő szóhasználat ne okozhasson értelemzavart.

„A középkorban a meditáció a keresztény vallásgyakorlatban »diszkurzív elmélkedést« jelentett: elmélyedni egy szövegben, átgondolni, megérteni, világnézetünkbe beleilleszteni, magunkra vonatkoztatni, és ennek következményeképpen életünket megváltoztatni. Ily módon a mai egyházi használatban is meditációnak nevezik a képmeditációt, szövegmeditációt, festés-meditációt, zenei meditációt.”20

„Néhány évtizeddel ezelőtt a keleti lelkiségek hatására egészen más értelemben tűnt fel a meditáció szó. A meditáció szóval immár a keleti kontemplatív hagyományokat illették, szemben az európai középkori hagyománnyal, ahol az nem kontemplációt, hanem diszkurzív elmélkedést jelentett.”21

A legmélyebb és legtisztább értelemben vett „szent” megközelítése a kereszténységben is a lélek odaadó kitárulkozása révén, kontemplatív úton történik.22 „A kontempláció legkiválóbb tanítómestere a természet. (…) Nézzünk rá például egy fára, és hagyjuk, hogy az hasson ránk.”23 – írja Jálics Ferenc jezsuita szerzetes.

A Magyar Katolikus Lexikonban ezt olvashatjuk:

„A szemlélődés (lat. contemplatio): az igazság megragadásának csendes, többnyire szótlan, racionális megfontolások nélküli állapota. A szemlélődés alapja az ember veleszületett adottsága, nyitottság a transzcendencia és az isteni titok felé. (…) A szemlélődés nem a klauzúrás szerzetesek és remeték sajátja, hanem az igazság megismerésének egyik útja mindenki számára.”24

„A kontemplatív imában (…) abból indulunk ki, hogy Isten jelen van, csak mi nem vesszük észre. (…) A kontemplatív ima olyan, mint az intenzív csodálkozás: tiszta észlelés”25 – fogalmazza meg a szemlélődéssel kapcsolatos gondolatait egy vele készült Vigilia-interjúban Jálics Ferenc.26

Bár a buddhista lelkiségben, a rendszeres meditációs gyakorlatok révén27 természetesebb és magától értődőbb a csend kultúrája, nemcsak Távol-Keleten, hanem a nyugati keresztény lelkiségben is jelen van – a transzcendens, személyes Istent kereső „Én–Te” reláció mellett – a csendes ráfigyelés a bennünk lakó, immanens Istenre, vagyis a kontempláció – például a karthauziak, a trappisták, a kamalduliak, a vizitációs rend gyakorlatában.

Loyolai Szent Ignác így fogalmaz Lelkigyakorlatok című munkájának második bevezető megjegyzésében: „Nem a sok tudással lakik jól és elégül ki a lélek, hanem ha a dolgokat bensőleg érzékeli és ízleli.”28

A hirtelen mélyre látó szemlélődés olykor nem meditációs vagy kontemplatív ima-gyakorlatok során tapasztalható meg, élhető át, hanem kegyelmi ajándékként. A zenben szatorinak nevezett állapot a másodperc töredéke alatt tágítja ki, emeli az időtlenségbe a pillanatot.

„A szociális hétköznapban elszenderült tudat folyamatosságát meg kell szakítani, hogy a résen az észt meghaladó tudás betörhessen. Ezt a betörést és a betörést kísérő villámszerű fényt hívja a zen szatorinak. Az ember a megrendülés következtében a bornírt konvencióból fejjel kibukfencezik. Fejjel fölfelé.”29

Loyolai Szent Ignácról ezt olvashatjuk:

,,Miután ment egy darabot az úton, leült a Cardoner-folyóval szemben. Ekkor kezdett a szeme megnyílni. Nem mintha valami arcot látott volna, hanem sok mindent felfogott és megértett…”30

Mindez közvetlenül súlyos, háborús sebesülését, lábadozását követően történt, Manrézában. Jálics Ferenc, a Szent Ignác-i lelkiség követője egy II. világháborús helyzetben tapasztalta meg néhány percre, ajándékként ezt az állapotot, s ez az élmény alapvetően megváltoztatta életét.31 Ahogyan Giuseppe Ungaretti írja az I. világháború alatt, 1917 telén, Santa Maria la Longában született, híres Mattina (Reggel) című versében: „M’illumino d’Immenso.” („Megvilágosodom / a végtelennel” – Rónay György fordítása).32 E verset – többek között Karol Wojtyla, Paul Claudel, Emil Biela rövid költeményeivel együtt – Terebess Gábor szerepelteti online gyűjteményében az idegen nyelvű haikuk között, s ezzel – az eltérő szótagszámtól függetlenül – teljes mértékben egyetérthetünk. Ha létezik az európai költészetben hiteles verslenyomata a Távol-Keleten szatorinak nevezett élménynek, Ungaretti fenti költeménye kétségkívül az.

Kortárs magyar haikuköltőink zöme tanult a csend kultúrájából, törekszik arra, hogy távol tartsa magát a Nemeshegyi Péter által oly találóan „lárma-kulisszának”33 nevezett, harsány, felgyorsult világtól. Némelyikük közvetlenül a zen buddhizmusból, mások a hagyományos, zen szemléletű japán haiku közvetítése révén – sokan közülük műfordítók is egyben –, némelyikük pedig a szemlélődő élet, a kontempláció gyakorlójaként.

Természetesen nem szükséges a hiteles haiku létrejöttéhez vallási kötődés, de a mindenséggel együtt lélegző, saját énünket elcsendesíteni tudó, az ősegység élményének tapasztalati befogadására kész figyelem feltétlenül.

Úton lenni

A távol-keleti és a keresztény vallásgyakorlatban is kiemelt jelentősége van az útnak. Az út szó tulajdonképpeni és metaforikus jelentésében egyaránt.

„A magányos és közösségben végzett zarándokutak során az útra felkészült, az útra elszánt hívő egészen különös élményeket élhet át, melyek gyakran vezetnek változásokhoz, változtatásokhoz a mindennapi életút vonatkozásában is.”34

„Japánba Kínán keresztül jutott el a taoizmussal színezett buddhizmus (…). Ezért nem csoda, hogy az e tanítások gyakorlati alkalmazásából született japán »művészetek« elnevezésében ott találjuk a dó szót, amely nem más, mint a kínai tao japános kiejtése: dzsúdó (a képlékenység útja), aikidó (a lélekmozdulások találkozásának útja), kendó (a kardvívás útja), kadó (a virágdíszítés útja), sodó (a szépírás útja), kjúdó (a nyilazás útja), csadó (a teaceremónia útja). Mindezeket a »művészeteket« azért nevezik útnak, mert a vándorláshoz hasonlóan testestül-lelkestül, egész emberként kell gyakorolnia benne magát az embernek, amíg célhoz nem ér.”35

Az Út a nagy világvallásokban a világ rendezőelveinek egyike. Nem csupán a taoizmusban és a buddhizmusban, hanem a kereszténységben is. Gondoljunk csak Krisztus szavaira: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”36

Ahhoz, hogy rátaláljunk utunkra, „személyes élményre van szükség, hogy valónk totalitását felébressze, hiszen többnyire túlságosan is hamar beérjük intellektuális teljesítményeinkkel, amelyek végül is csak az élet perifériájával kapcsolatosak.”37

A költészet éppúgy válhat az emberi megismerés szemlélődésben gyökerező, alázatos, spirituális útjává (Tao / dó), mint a teaceremóniák, vagy éppen a jól ismert ikebana, a virágrendezés.

A 17. századi Japánban „a haikut Basó emelte Úttá, minthogy megfosztotta addigi fölszínességétől és meditációs eszközzé tette.”38 Bár elsősorban a természet zarándokaként tartják számon, Basó „az egész életre úgy tekintett, mint egy hosszú zarándoklatra (…).”39

Akár külső, akár belső úton jár a haikuköltő művész, az Út tapasztalatairól szólva, e műfajban is az úton járó, a pillanattágító csöndes figyelmét adja át olvasójának.

A kortárs magyar haikunak is kiemelkedően fontos és visszatérő motívuma az út, mely a kognitív metaforaelmélet tanúsága szerint is az egyik legelterjedtebb forrástartomány az emberi élet eseményeinek elbeszélésekor. A „Life is a Journey”40, Life = Path41, az Élet = Út / Utazás42 bázismetafora nemcsak a konkrét életút, hanem a spirituális út leírására is alkalmas.

Lássunk a mondottak illusztrálására néhány kortárs magyar példát.

„Néni remegő / térdekkel az öröklét / országútjain.” (Ásványi Tibor)

„A világot járom, pedig a végtelen út / befelé vezet.” (Laborcz Monika)

„Elnyűtt bocskorom / úton porfelhőt kever. / Napsugár szőtte.” (Standovár Ágota)

„Vándorkalapom / olajfa ágán hagytam. / Belepte a hó.” (Szennay Ilona: Novemberi kép)

Kortárs magyar haikuköltőink verseinek gyakran nemcsak versszövegében, hanem címeiben is feltűnik az út motívuma. Például: Út (Hozánk Krisztina), Úton (Demeter Mária, Hajnal Éva), Kivezető út (Sebők Éva), Napúton járunk (Standovár Ágota), Novemberi vonatút (Szennay Ilona) stb.

A szemlélődés hídja Kelet és Nyugat között

Hogy különbségek vannak Távol-Kelet és Európa között, a keleti és a nyugati civilizáció eltérő gyökerei, történelmi, gazdasági, politikai különbségei, eltérő hagyományai, mentalitása között, az kétségtelen.43 Arról ugyanakkor régóta vita folyik, vajon milyen mély, és egyáltalán áthidalható-e ez a szakadék.

A távol-keleti és a nyugati megközelítés összevetésével kapcsolatban ezt olvashatjuk:

„Költészetről lévén szó, magától értetődően az esztétikumra törekvés is közös bennük, ahhoz mégis más módszerrel közelítenek: a nyugati lírában a szépség a képzetalkotás és a gondolati elvonatkoztatás útján tárul fel, míg a keleti lírában a képzeten túl és az elvonatkoztatott tartalom mögöttességében.”44

„Szepes Erika a japán szellemiségének való megfeleltetés egyik lehetséges útjának a magyar haiku keresztény szimbolikával való átszövését látja.”45

Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy a kortárs magyar haikuköltő azonosuljon a zen buddhizmusban (is) fellelhető szemléleti sajátosságokkal, értékekkel, s ezeket egyfajta „evangéliumi anyanyelven”, saját vallási vagy egyszerűen csak kulturális mintázata szerint jelenítse meg.

A hagyományos japán haikuköltészet szellemiségére oly jellemző zen voltaképpen meditációt, meditatív elmélyedést jelent. Ezt írja Macuo Basó:

„Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. Eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle. A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést. Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes – vagyis te és a tárgy különállóak vagytok – akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat”.46

A keresztény haikuköltő imádságos szemlélődésben leli meg külső vagy belső útján, ami felmutatásra méltó. Számára mindent teremtmény magát a Teremtőt dicséri, puszta létezése által is. A benne rejlő szakralitás megsejtése és az erre való alázatos rámutatás lehet a keresztény költő feladata. Erről sokat tanulhatunk Pilinszky Jánostól.47

„A kontemplációs ima alapjellemzője a hármas csönd: egyrészt az imádkozó kiüresedését jelenti, másrészt a kimondhatatlan, a szakrális csöndjét, harmadrészt Isten misztikus hallgatását. Nélkülözhetetlen feltétel az ilyen imában az alázat (kenozisz) kialakítása, mely meg kell előzze a kiüresedést.”48

Vorzsák Orsolya párhuzamba állítja a kontemplatív imát és a keresztény költészetet, különös tekintettel Pilinszky János és Paul Celan életművére. (Talán nem érdektelen megjegyeznünk, hogy ún. haikuszerű verseket mindketten írtak. Többen is e körbe sorolják a Négysoros és az Agonia Christiana Pilinszky János-verseket, illetve például a „Te voltál…” és a „Diszkosz…” kezdetű Celan-költeményeket, Terebess Gábor fordításában.)

Évszakszók a kortárs magyar haikuköltészetben

A basói hagyományt követő haikuköltészet egyik legjellemzőbb vonása Európában is: az évszakszók (kigo) használata. Az évszakszókat az alábbi típusokba sorolhatjuk:

– növénynevek (cseresznyevirág, krizantém, lótusz stb.),

– az égbolt jelenségei (Nap, Hold, csillagok, felhők stb.),

– a földi környezet (hólepel, sár, föld stb.),

– a különféle emberi tevékenységek (szántás, vetés, aratás stb.),

– az ünnepek és szertartások (Buddha ünnepe, újév stb.),

– az évszakokban jellemző állatok (béka, macska, madárfióka stb.).49

A versek világában a fenti vonatkozások mindig szorosan összefüggenek egymással. „Az évszakot jelző természeti képek nem (vagy nem csak) a szépséget, sokkal inkább az idő múlását, a dolgok állandótlanságát, tünékenységét, s ennek révén látszat voltát hivatottak kifejezni.”50

A kortárs magyar haikuköltők több tízezres mintáját vizsgálva, bátran kijelenthetjük, hogy a versek jelentős hányada követi ezt a hagyományos utat. Csak néhány nevet említve a több száz közül: Ásványi Tibor, Bertók László, Botos Ferenc, Cseh Károly, Dávid Beatrix, Horváth Ödön, Kirilla Teréz, Szennay Ilona, Szepesi Attila, Utassy József.

E hagyományos út követése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy e szerzők buddhisták lennének, vagy egy az egyben igyekeznének visszaadni a távol-keleti haikuk hangulatát.

Vannak autentikus magyar haikuköltők – például Terebess Gábor vagy Vihar Judit –, akik mélyen ismerik a japán kultúrát, s magát Japánt is. Az ő esetükben természetesen nem sztereotípiák jelennek meg, amikor japán helyszínek, japán ünnepek, szokások, növények stb. az évszakszók.

A Magyarországon élő és alkotó, a keresztény kultúrában gyökerező művészek többsége ugyanakkor magyar tájat fest, ha ecsetje japán is. Mit is jelent ez?

Az évszakszók mellett gyakorta megjelenő útjelző szavak (utamakura) – többnyire földrajzi nevek – a magyar haikuköltők műveiben sokszor hazai tájakat idéznek címeikben vagy versszövetükben. E helységnevek olykor maguk is szakrális kontextust előlegeznek.

Az évszakszókként megjelenő növény- vagy állatnevek szintén utalhatnak – a maguk tapasztalati valóságán túl – a keresztény kultúrkör bizonyos vonatkozásaira, például a búza vagy a bárány51 szavak esetében. Különösen akkor válik ez nyilvánvalóvá, amikor a versben vagy címében valamely ünnepre is találunk direkt vagy indirekt jelzést.

A címadásról

A hagyományos japán haikunak nincsen címe. A magyar költészetben sem példátlan, hogy a címek elmaradnak. Gondoljunk csak Petőfi Sándor népdalszerű, a kezdősorral számon tartott verseire, József Attila (Medáliák) vagy Weöres Sándor (Rongyszőnyeg) rövid, a cikluson belül csupán számokkal ellátott költeményeire.

Kortárs magyar haikuköltőink között is vannak jó néhányan, akik nem adnak verseiknek címet. Például: Balogh Balázs, Géczi János, Horváth Ödön, Káliz Endre.

A japán hagyománytól eltérően, az európai költők többsége ugyanakkor él a címadás lehetőségével. A cím a magyar költészetben gyakran tartalmaz olyan szemantikai elemet, mely szinte évszakszóként helyezi el időben és/vagy térben a versszöveget. Például: Március (József Attila), Március 15. (Nagy Gáspár), Májusi hózápor (Jobbágy Károly), Szeptember végén (Petőfi Sándor), Téli éjszaka (József Attila), Temetőben (Dsida Jenő), A Dunánál (József Attila), Az őszi tarlón (Nemes Nagy Ágnes), Őszi cirkusz (Pilinszky János) stb.

Olykor az évszakszó jellegű cím maga is többrétegűen függ össze a versszövettel. Például Kosztolányi Dezső Októberi táj vagy Nagy Gáspár Májusi-karácsonyban52 című alkotásában.

Mivel a 17 szótagú haiku a magyar szem, illetve fül számára szokatlanul rövid, egy kontextusba „avató” cím nagy segítség az olvasó számára. Ugyanakkor a szerző e kiegészítés révén, szinte észrevétlenül, meg is növeli a „kötelező” szótagszámot.

Kortárs magyar haikuköltőink címadási jellegzetességei közül e helyen csak azokat a példákat emeljük ki, amelyek nem egyszerűen, a naplóíró precizitásával rögzítik az évszakot, hónapot, napszakot, helyszínt, hanem egyúttal keresztény kontextusba is helyezik az adott verset.

Keresztény vonatkozások kortárs magyar haikucímekben

A címekben megjelenő keresztény vonatkozások egyik legnyilvánvalóbb típusába a keresztény ünnepek nevei, illetve az ezekkel szorosan összefüggő utalások tartoznak.

Néhány példa a fentiek illusztrálására:

– Böjt, Négy nagyheti haiku (Molnár Krisztina Rita)

– Nagypénteki tulipánok, Húsvéti szélben, Mindenszenteki temető, Halottak Napja, Ádventi dél, Szenteste, egyedül (Cseh Károly)

– Feltámadás, Mindenszentek (Botos Ferenc)

– Nagyböjti hó, Nagypéntek, Pünkösdi szélben, Szent Márton napján, Ádventi jégeső, Karácsony (Szennay Ilona)

– Megváltó (Safranka Judit)

A címekben szereplő helyszínnevek szintén képesek arra, hogy szakrális kontextust előlegezzenek. Akár úgy, hogy bibliai helyszíneket neveznek meg: Golgota (Simon Aranka), Kálvária (Botos Ferenc), akár úgy, hogy kegyhelyek, zarándokhelyek, közösségi imahelyek nevét említik: Mária kegyhely, Dobogókő, Tihanyi képek, Pannonhalma télen (Szennay Ilona), Katedrális (Botos Ferenc).

A címek egy részében tér és idő kölcsönösen meghatározza, felidézi egymást: a Kálvária (Botos Ferenc), a Boldog Golgota (Cseh Károly) címek Nagypéntekre, a Feltámadás (Botos Ferenc) Húsvétvasárnapra mutat; a Nagypéntek (Szennay Ilona) cím ugyanakkor felidézi a Golgota hegyét.

A haikucímek egy másik jelentős csoportja, amely közvetlenül vagy közvetetten bizonyos imamódokat nevez meg, ezáltal nem csupán szakrális kontextust teremtve, hanem gyakran szakrális beszédaktussá, az ima magasába emelve magát a verset.53 Például:

– Fohász (Juhász Erika)

– Ima? (Sztrilich Ágnes)

– Könyörgés, De Profundis (Szennay Ilona)

– Miatyánk (Ásványi Tibor)

– Könyörgés, Miserere (Botos Ferenc)

– Röpima, Szertartás (Cseh Károly)

– Haiku-mise (Zsille Gábor)

A keresztény kultúra nyelvi lenyomatai a versszövegekben

A keresztény kultúra haiku-lenyomatai nem jelentik szükségképpen, hogy keresztény szemléletű versekkel találkozunk. Ám a keresztény kultúra ismerete ilyenkor is szükséges a versek teljesebb megértéséhez. Példaképpen, többek között Fodor Ákos Ecce Homo, Nagy Zopán Keresztény című versét, Pető Tóth Károly „Eltűnni sehol, Getsemáne kert…” kezdetű gúnyosan polemizáló nyelvi játékait, vagy Terebess Gábor párizsi, cím nélküli haikuit – a „Litánia. Nénikék…” és a „Malaszttal teljes…” kezdetű verseket – említhetjük.

A keresztény motívumok megjelenése azonban a legtöbbször nem csupán kulturális utalásként, hanem a versszemlélet integráns részeként is megmutatkozik. Nem ritkán úgy, hogy egészen direkt módon is megjelenik a haikukban az Abszolút Te megszólítása. Például:

– Úr/Uram (Ásványi Tibor, Botos Ferenc, Sajó László)

– Isten (Bartos Aranka, Botos Ferenc, Dávid Beatrix, Sajó László, Szepesi Attila)

– Krisztus (Ásványi Tibor, Botos Ferenc, Cseh Károly, Horváth Ödön, Ligeti Éva)

– Jézus (Ásványi Tibor)

– Megváltó (Safranka Judit, Szennay Ilona)

E versek többnyire szakrális beszédaktusként, imádságként értelmezhetők akkor is, ha a címekben nincs imamódra történő utalás.54

Az Abszolút Te megjelenése olykor egészen jelzésszerű, keresztény olvasatban mégis egyértelmű. Például: „szárazan pereg / a fűz ezer levele / hűs vized nélkül” (Szennay Ilona: Mészkőhalmokon 11.)

Valamennyi keresztény szimbólum szisztematikus vizsgálatára – terjedelmi okok miatt – e helyen nem kerülhet sor, csupán néhány, mindenki számára nyilvánvaló motívumot emelünk ki. Például:

– kereszt (Ásványi Tibor, Cseh Károly, Horváth Ödön, Sajó László)

– angyal (Bertók László, Botos Ferenc, Szennay Ilona)

– feltámadás (Botos Ferenc, Cseh Károly, Dávid Beatrix)

– menny (Bartos Aranka, Bertók László, Botos Ferenc, Cseh Károly)

– pokol (Bartos Aranka, Bertók László, Botos Ferenc)

Érdemes külön pillantást vetnünk a korábbiakban már alaposan tanulmányozott55 növénynevek csoportjára is, melyek közül több is – közvetve vagy közvetlenül – bibliai konnotációkat56 hordoz. Például:

– búza (Balogh Balázs, Cseh Károly, Horváth Ödön, Szilvási Zoltán, Vékony Andor)

– írisz/ nőszirom (Botos Ferenc, Sárközi László, Szennay Ilona, Szilvási Zoltán, Vékony Andor)

– izsóp (Szennay Ilona)

– liliom (Géczi János, Botos Ferenc, Sebestyén Péter, Szilvási Zoltán, Terebess Gábor, Utassy József)

– olajfa (Ásványi Tibor, Géczi János, Kirilla Teréz, Simon Aranka, Szennay Ilona)

– pünkösdirózsa (Szennay Ilona)

– rózsa (Ásványi Tibor, Balogh Balázs, Bertók László, Cseh Károly, Géczi János, Fa Ede, Botos Ferenc, Horváth Ödön, Kántor János Kurszán, Sajó László, Sebestyén Péter, Szilvási Zoltán, Terebess Gábor, Vékony Andor, Weisz Attila)

– szőlő(bokor / -vessző) Ásványi Tibor, Cseh Károly, Harcos Katalin, Káliz Endre, Szennay Ilona)

– szőlő(szem) Balla D. Károly, Horváth Ödön, Pető Tóth Károly, Sajó László, Szilvási Zoltán)

– szikomorfa (Szennay Ilona)

A szabi, a siori és a hoszomi esztétikai minőségek megmutatkozása a kortárs magyar haikuban

„Basó a legenda szerint negyvenéves koráig alig volt több a nyelv és szellem mesteremberénél, azaz egy jártas versfaragónál. Csak az után lett igazi haikuköltővé, hogy egy tűzvészben elveszítette mindenét, s élete végéig tartó vándorútra kelt. Mestere halála után a Kója-hegyi szentélybe zarándokolt, hogy hajtincsét elhelyezze az ottani kolostorban, és akkor, ott, a templom melletti lélekkövek láttán érintette meg a szabi, a magány és a dolgok mögötti üresség.”57

Basó kései költeményeit az alábbi esztétikai minőségek jellemzik: szabi, siori és hoszomi.58 Ezeket egy megindítóan szép Basó-haiku segítségével közelítjük meg,59 melyben a költő egy híres hadvezér és kisfia búcsújának állít emléket:60

„Nadesiko ni / kakaru namida ja / kuszu no cuju” (Macuo Basó)

„Vadszegfűcskére / búcsúkönnyként hull a hű / kámforfa nedve.” (Fodor Ákos)

A szabi egyfajta magányérzet, ugyanakkor az ennek elfogadásából fakadó „általános nyugalom”61 (a hadvezér és kisfiának elválása), a siori a részvét megnyilvánulása (a kámforfa harmata, könnye), a hoszomi pedig „a törékeny, apró lények, növények iránt megnyilvánuló gyengédség megmutatkozása”62 (a kis vadszegfű, a védelmező apa nélkül maradó gyermek).

Nemeshegyi Péter egy előadásában kiemeli, milyen gazdagító lehet a keresztény ember számára a buddhizmus irgalommal kapcsolatos, minden teremtményre kiterjedő tanítása:

„Először is, megtanulhatja tőlük a minden élőlénnyel való szolidaritás érzését. Ez nagy hiánycikk a zsidó és görög forrásokból táplálkozó nyugati kultúrában. Az embernek nemcsak »uralkodnia« kell a többi élőlényen (Ter 1,28; 9,2), hanem »művelnie és őriznie« is kell a teremtett világot (Ter 2,15). A teremtő Istenben hívő ember teremtménytestvéri lelkülettel viszonyul a növényekhez, virágokhoz, bogarakhoz, halakhoz, madarakhoz, állatokhoz. Ha ilyen lelkülettel viseltetik irántuk, rengeteget tanulhat is tőlük, amint ezt Jézus mondta az ég madarairól és a mezők liliomairól (Mt 6,26-30).”63

Kortárs magyar költőink haikui között is találunk olyanokat, melyekben a fent említett – a buddhista etikával is szoros összefüggésben álló – esztétikai minőségek mutatkoznak meg, gyakran egymással összefonódva.

Példák a magány, a szabi megjelenítésére:

„autózúgás / park mellett az útszélen / szürke végtelen” (Ásványi Tibor)

„Oly súlytalanul / lebeg az égi madár / végtelen útján.” (Horváth Ödön)

„Csillagok csendje / fészkel vonatablakban: / állomás az út.” (Demeter Mária: Úton)

„Elnyűtt bocskorom / úton porfelhőt kever. / Napsugár szőtte.” (Standovár Ágota)

Néhány példa a minden élőlény iránt megnyilvánuló részvét, szánalom, a siori megjelenésére kortárs magyar haikukban:

„Útszéli kövek / legördülő könnycseppjei / az öreg hegynek.” (Horváth Ödön)

„Lerombolt templom. / Az oltáron magányos / kisgyerek alszik.” (Kirilla Teréz)

„Leereszkedett / a teve. Az Olajfák / hegyén halk léptek.” (Kirilla Teréz)

„a kidőlt jukkák / mint sebesült katonák / hevernek némán” (Szennay Ilona: Vihar után)

Végül lássunk néhány példát a hoszomi megnyilvánulására:

„Nyíló gyöngyvirág / te Mária-illatú / rejtőző ima” (Botos Ferenc)

„Egy mókus figyel / rozsdaszínű lomb alatt / a temetőben” (Botos Ferenc)

„A hegyi úton / harsány-zöld füvecske nő / a lábnyomokban.” (Horváth Ödön)

„Kapunkon rajzik / ezernyi mézszínű pók / Kerítést mászunk.” (Szennay Ilona: Alázat)

Zárógondolatok

Bár történetiségében és kulturális gyökereit illetően a haiku Japánnal és a zen buddhizmussal fonódik össze, a keresztény Európában sem ismeretlen a hagyományos japán haiku forrásául szolgáló szemlélődés. A természettel együtt lélegző, az apró rezdülésekre is reflektálni képes, a magát kiüresíteni kész alkotó magyar tájat szemlélve, magyar nyelven megszólalva is írhat hiteles haikut.

A kortárs magyar líra értékes és autentikus ága a haikuköltészet. Szepes Erika, a magyar haiku egyik jeles szakértője Kosztolányi Dezső Októberi táj című, haikuszerű versének elemzése kapcsán fogalmazza meg, hogy „a magyar haiku egyik lehetséges, a leginkább a japán szellemnek megfelelő útját: a (…) keresztény szimbolikával való feltöltődésben”64 látja. Keresztény szimbólumokat a kortárs magyar haikukban sokaknál találunk. Ugyanakkor az átvizsgált szövegkorpusz alapján, keresztény haikuköltőnek közülük nem mindenkit tekinthetünk, csak azokat, akiknek műveiben a keresztény jelek evangéliumi kontextusban nyerik el mélyebb értelmüket. Néhány név, a teljesség igénye nélkül: Ásványi Tibor, Botos Ferenc, Cseh Károly, Dávid Beatrix, Horváth Ödön, Kirilla Teréz, Sajó László, Szennay Ilona, Zsille Gábor.

Reményünk szerint vizsgálódásaink hozzájárulhatnak a buddhista és a keresztény lelkiség gyümölcsöző párbeszédéhez. Az elcsendesülő, önátadó szemlélődést és az ennek révén született művészeti alkotásokat tekinthetjük talán a megértés hídjának Kelet és Nyugat, buddhizmus és kereszténység között.

Bibliográfia

Benits Péter: Haiku – a pillanat költészete, Forrás: http://www.haiku.hu (Utolsó letöltés: 2015. 05. 11.)

Brys Zoltán et al.: Kognitív irányultságú meditációs módszerek a medicina perifériáján, in Spannraft et al. (szerk.): Ki látott engem? Buda Béla 75, Budapest, KRE – L’Harmattan, 2014.

Falkné Dr. Bánó Klára: Kultúraközi kommunikáció, Budapest, Püski Kiadó, 2001.

Farkas Attila Márton: Mi a haiku? Liget, 2007/1, 64–84.

Fromm, Erich – Suzuki, Daisetz Teitaro: Zen buddhizmus és pszichoanalízis, ford. Horváth László, Várady Szabolcs, Budapest, Helikon Kiadó, 2006.

Goatly, Andrew: Language of Metaphors, London – New York, Routledge, 1997.

Greguss Sándor: Haikai és haiku, Műhely, 2006/5, 15–21.

Guardini, Romano: Az élő Isten, ford. Kerényi Dénes, Budapest, Jel Kiadó, é. n.

Hamvas Béla: Zen, in uő: Az ősök nagy csarnoka, II. Kína–Tibet–Japán, Budapest, Medio, 2003, 309–335.

Higginson, William J.: Haiku World, Tokió – New York – London, Kodansha International, 1996.

Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat, Kecskemét, Manréza–Korda, 2006.

Jálics Ferenc: A szemlélődő lelkigyakorlatról, Vigilia, 2007. 03. 20. (www.katolikus.hu)

Jelenits István: Betű és lélek, Budapest, Szent István Társulat, é. n.

Kárpáti Kamil: Lehetetlen, de nem értelmetlen. A haiku divatja és a magyar haiku esélye, Napút, vol. 2., 2000/3.

Korpics Márta: A szakrális kommunikáció színterei: A zarándoklat, Budapest, Typotex, 2014.

Körössy László: Vallásos haiku, Új ember, vol. 59., 2003. 04. 13.

Kövecses Zoltán: A metafora, Budapest, Typotex Kiadó, 2005.

Lakoff, George – Johnson, Mark: Metaphors We Live By, Chicago, University of Chicago Press, 1980.

Lovász Irén: Szakrális kommunikáció, Budapest, KRE BTK – L’Harmattan Kiadó, 2011.

Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Budapest, Jézus Társasága, é. n.

Makkai, Adam: Ecolingvistics, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1993.

Nemeshegyi Péter: A buddhista és a keresztény lelkiség, KRE BTK, egyetemi előadás, Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár.

Nemeshegyi Péter: A zarándoklat sajátosságai a távol-keleti vallásokban, KRE BTK, egyetemi előadás, Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár.

Otto, Rudolf: A Szent, ford. Bendl Júlia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Péter Mihály: A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai, Budapest, Tan­könyv­kiadó, 1991.

Pilinszky János: Naplók, töredékek, Budapest, Osiris, 1995.

Reichhold, Jane: Writing and Enjoying Haiku, Tokió – New York – London, Kodansha International, 2002.

SáfrányAttila: A haiku szellemisége, Fókusz, 72. sz. 2009. október 1.

Sáfrány Attila: A haiku és Kelet, Sikoly, vol. 7., 2010/2, 71–83.

Spannraft Marcellina: „Cselekvésbeszéd” és szakralitás Pilinszky János költészetében, Vallástudományi Szemle, 2013/3, 49–60.

Spannraft Marcellina: A költő mint spirituális közvetítő, in Vassányi Miklós et al.: A spirituális közvetítő, Budapest, KRE BTK – L’Harmattan Kiadó, 2014, 355–365.

Spannraft Marcellina: A jászol és az utolsó szalmaszál, Evangéliumi szimbólumok Nagy Gáspár költészetében, Vallástudományi Szemle, 2014/3–4, 126–131.

Spannraft Marcellina: Kulturális különbségek nyelvi lenyomatai japán haikukban és fordításaikban, in Gecső et al.: Nyelv, kultúra, társadalom, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2015. (Megjelenés előtt.)

Spannraft Marcellina: Növénynevek szerepe a kortárs magyar haiku­költé­szetben, in Farkas Ildikó – Sági Attila (szerk.): Károli – Japanológia, Budapest, KRE – L’Harmattan, 2015, 227–240.

Szepes Erika: Szerep és személyesség, Olvassuk együtt! III. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 317–353.

Szepes Erika: Elrejtett kulcs – Nagy Zopán többszintű haikuvilága Napút, vol. 10., 2008/3, 3–12.

Terebess Gábor: A zen meditáció pszichofiziológiája, Kőrösi Csoma Sándor Intézet Közleményei, 1977/1–2, 72–80.

Török Attila: A haikuról, Új Symposion, 1991/1–2.

Vihar Judit: A japán irodalom rövid története, Budapest, Nemzeti Tankönyv­kiadó, 1994.

Vihar Judit: A History of Hungarian Haiku, http://www.thehaikufoundation.org/omeka/files/original/3e252b0a02570272bab9034b6e25f3c2.pdf (Utolsó letöltés: 2015. 05. 05.)

Vorzsák Orsolya: A hallgatás módozatai Pilinszky János és Paul Celan művészetkoncepciójában, Forrás: epa.oszk.hu/00900/00939/00130/keresztenyszo_EPA00939_2011_08_01.html (Utolsó letöltés: 2015. 05. 05.)

Weil, Simone: Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordít<ásai, Budapest, Vigilia Kiadó, 1994.